Zuhan a nívó

Azt hinné az ember, nem könnyű kulturális döntést hozni, holott nem így van. Néha csak úgy jön. Én például színre „vittem” Csurka Deficitjét az Újszínházban (egybe írva, mint újesztendő, újburgonya, újnyilas). A teátrum eredeti terve A hatodik koporsó volt, amit sokan rosszallottak, és amikor Dörner igazgató fő patrónusa, a főpolgármester is azt mondta, hogy ejnyebejnye, elálltak tőle. Kilátásba helyezték a Megmaradni című másik Csurkát, aztán nagy hirtelen előkapták a Deficitet, amelyet épp azokban a napokban kommendáltam e hasábokon mint az 1979-es ősbemutató idején a korábban betiltott szerzőt hithű marxistának beállítva és sokakkal (vele is) összekacsintva védő korabeli kritikusok egyike. A mostani bemutató nyilván azt akarja bizonyítani, hogy Csurka csak színleg volt marxista, nem szívből, igazán, ami nagyon helyes, jó tudni és a néző tudomására hozni, ennyiben örülök botcsinálta kultúrpolitikusi háttérműködésemnek.

Más jó döntések is születhetnek csak úgy. Itt van például Németh Kristóf, a Játékszín új igazgatója. Ő arról nevezetes, hogy Gémesi György polgármesterrel karöltve (aki ma általam ismeretlen okból a balliberális sajtó kedvence) megszüntette Gödöllőn a színházat. A kilencvenes években az ottani Művelődési Ház az ország egyik legjobb színháza volt, mert rendszeresen vendégszerepeltek benne kiváló vidéki társulatok. Aztán jött Németh, akinek kiügyeskedték az igazgatói pályázat megnyerését – nem volt vezetői gyakorlata, nyílt titoknak számított, hogy ezáltal akarja megszerezni, jó lehet az még valamire –, és vége lett a színháznak. Közelről láttam az egész vircsaftot, Gödöllőn tartották évente az országos stúdiószínházi találkozókat (akkor még ilyen is volt), úgyhogy ma már bízvást elmondhatom: ami a színház megszüntetését illeti, abban Németh Kristóf ötéves gyakorlatot szerzett Gödöllőn. Ez sok jóval biztat mostani, állami pénzből fönntartandó magánszínházára nézve.

Aztán itt van Markó Iván esete, akinek a Főfőnök hirtelen döntéssel több mint százmillió plusztámogatást adott, mert a koreográfus nyilatkozatba adta, hogy nagyon szereti őt, és ez a Főfőnöknek nagyon jólesett. Én viszont Markót szerettem. Ő tett táncrajongóvá. Gyerekkorom óta minden táncelőadásról kifordultam, az Operaház Csajkovszkij-balettjeit és Eck Imre Pécsi Balettjét is beleértve. A Nap szeretteibe viszont beleszerettem. Több mint fél évtizedig rajongtam Markóért. Bolerójáról azt írtam, hogy ez a tánc teremti a zenét: Ravelt. A Jön a cirkusz! balett-Pegazusait látva írásban a balett-Parnasszusra röpítettem a koreográfust. A Lány szülte Mandarin metaforája az extázisig emelt. Markó egyszer azt publikálta, hogy nem írtak még ilyen hozzáértően róla, aminek nem örültem, alkotó ne dicsérje a kritikusát. Azért említem, mert akkor is csak azt tettem, amit most fogok. Véleményt mondok. Minden körülménytől függetlenül, kivéve az esztétikait. Markó a Győri Balettal való szakítása után emberi törést szenvedett, és művészileg fokozatosan kiürült. Dagályossá, bombasztikussá, gondolattalanná, szakmailag kínossá vált. Egyre többet szenvedtem az előadásain. Amikor 1999. március 11-én a Thália Színházban megnéztem a József és testvéreit, annyira elkeseredtem, hogy elhatároztam, nem nézek több Markót, és azóta is tartom magam ehhez a döntésemhez. Fájna romokban látni az egykori idolt. Aki köré kultuszt építenek. Aki szakmailag visszaigazolhatatlan sikereire hivatkozik. Aki politikai hűségnyilatkozattal számít különleges bánásmódra, és aki ezt meg is kapja. Mások rovására.

A mások mindenekelőtt a függetlenek. Legfőbb bajuk éppen az, hogy függetlenek. Ha babvirágosoknak vagy küküllőieknek hívnák őket, máris jobb lenne a helyzetük. A függetlenek eleve provokálják a konformizmust jutalmazó hatalmat. Dessewffy Tibor szelektorelméletnek nevezi azt, hogy az orbánizmus a lehető legszűkebben határozza meg a kedvezményezettek körét: „a társadalmi autonómia és annak minden intézménye... elleni fellépés és ellehetetlenítés... ennek a politikának a hideg racionalitással történő vezénylése.” Az alternatív színház egyszer már negyven százalékkal csökkentett – korábban megítélt – pályázati pénzének további harminchat és fél százaléknyi elvonása (eufémizmussal zárolása) a láncon nem tartható, szabad művészetnek szól. Hiába termelnek kulturális közhasznot, ha nem a hatalom szájíze szerint teszik. A megspórolt pénzt a politikai klientúra kapja, kritikus álláspont nem részesülhet támogatásban, ki van próbálva. A Kerényi-féle olcsó könyvtárból és az Andrássy-szobor újrabarkácsolására félretett pénzből – beláthatjuk, hogy elodázhatatlan kulturális projekt – legalább lélegeztetőgépen lehetne tartani a független színházakat. De hát épp az a cél, hogy fulladjanak meg. Lehetőleg máma még, hogy Karinthyt idézzem.

Nincs még egy ország, amelynek Európa tenyerén tartott független színházi embereit ellehetetlenítenék a saját otthonukban. Warlikowski, Dogyin, Purcărete, Nekrošius amellett, hogy világnagyságok, hazájuk büszkeségei, akiknek színházuk van. Bodót, Kovalikot, Mundruczót, Schillinget csak a külföld ajnározza, itthon páriák. Nálunk nem tudják létrehozni azokat az előadásokat, amelyek odakint széles körben aratnak nemzetközi elismerést, mert az uralkodó politikai elit gyűlöli őket. Nálunk olyanok bitorolják a szakmai hatalmat, akik csak szolgálattétellel, céges papíron, címeik-rangjaik felsorolásával próbálnak valakik lenni – mostanában levelezni kényszerültem néhányukkal –, odakint elég annyit mondani, hogy Mundruczó vagy Schilling, és tudják, kiről van szó. (Ma is féltve őrzöm Marton Endre levelét, amelyben a Nemzeti Színház cégpapírján, igazgatói aláírással pocskondiázott le 1972-ben, amiért bírálni merészeltem. Visszaköszön a Kádár-korszak. Kerényiben is, aki ma kedélyesen hálálkodik Aczélnak, amiért színigazgatásra kényszerítve őt megismertette a diktatúrával, heherészve idézi vissza, hogyan állapodott meg heti konyakozgatások közben a nagy-budapesti párttitkárral „csendben” való kilépéséről, és nem veszi észre, hogy a hvg.hu riporterei hülyét csinálnak belőle.)

Mundruczó rendezéséért, A denevérért ma Varsó rajong. Mundruczó pedig a lengyel színházi életért. Vajon el lehet-e képzelni egy dekonstruált Johann Strausst akármelyik budapesti nagyszínházban? (Ott a híres Jarzyna TR Warszawájában játsszák.) Ki van zárva. Elismerem, ez nemcsak politikai kérdés. A helyzet rosszabb. A színházak elvizenyősödése és a közönség elbutulása évtizedek óta tartó folyamat. Külföldön törik magukat a nézők Castellucciért (egyszer meghívott kongresszusi vendégként nem jutottam be rá Taorminában), a Bolsoj-szólísták koncertjéért, a másfél ezres párizsi színházban tíz napig játszó Nagy Józsefért – nálunk ezeken foghíjas a nézőtér. Nincs ázsiója a magaskultúrának. Én szégyellnék diadalmasan hivatkozni „a világhírnévre szert tett” (Báron György) osztrák filmrendező Ulrich Seidl iránti érdektelenségre a Kino Moziban, mert ezzel csak a szegénységi bizonyítványunkat lobogtatjuk. Zuhan a nívó. Egymást erősíti a politikai indíttatású fűnyírás és a kulturális igénytelenség.

Látjuk, uramisten, mire mennek ketten.

Koltai Tamás