Zsidók tízezreinek svájci megmentője

A 20. századtól oly irigyelt, gazdag Svájc alig egy-két nemzedékkel korábban javarészt szegény paraszt-ország volt, ahonnan sokan kivándoroltak, hogy megélhessenek. Carl Lutz is. 18 évesen, 1913-indult útnak, hogy Amerikában próbáljon szerencsét. Hosszú éveken át kemény fizikai munkával kereste a kenyerét, majd főiskolát végzett és állást kapott Svájc washingtoni követségén. Az immár képzett (és mélyen vallásos) fiatalember azután bekerült hazája diplomáciai szolgálatába és 1935-ben konzul lett Palesztinában. Bern embere akkor (nem kevés honfitársához hasonlóan) antiszemita volt, sőt: nem kevés csodálattal adózott Európa két erős emberének, Mussolininek és Hitlernek. Ezért sem volt meglepő, hogy a náci külügyminisztérium a háború kitörésekor őt kérte fel, segítsen a német képviselet felszámolásánál a brit mandátumon. Carl Lutz svájci pontossággal hajtotta végre a kényes megbízást s ez később, Budapesten, rendkívül fontosnak bizonyult: Berlinben voltak, akik emlékeztek a svájci kolléga segítőkészségére.

Az alkonzulé az amerikai követség

Lutz, utóbb hazájának budapesti alkonzulja, 1942 január 2-án vette a követség új, Idegen Érdekképviseleti Osztályának vezetését. Svájc akkor a két fő hadviselő, az Egyesült Államok, Nagybritannia (s annak valamennyi gyarmata, domíniuma) mellett további 11 országot képviselt. Carl Lutz reggel a Várból, a brit követség Verbőczy (ma Táncsics) utcai palotájából hajtatott munkahelyére, a Szabadság térre. Osztálya az amerikai követség (ma is használt) többemeletes épületében székelt, népes munkatársi gárda állt rendelkezésére.

Itt kapott utasítást: teljesítse a britek kérését, segítse elő zsidó gyerekek kijutását Palesztinába. A cél az volt, hogy a háború ellenére kimeríthessék a szűk bevándorlási kvótát. A svájcit meghatotta a gyerekek sorsa és – hatáskörét is túllépve – mindent megtett értük. A zsidótörvények Budapestjéről 1942-től a németek 1944-es bevonulásáig jóval több, mint tízezer zsidó juthatott ki így, svájci közreműködéssel, kalandos körülmények között, vonaton, hajón Palesztinába. Ők megmenekültek – de hála a svájci alkonzulnak sokan azok közül is, akik itt maradtak,

A svájci kormány már 1942-ben pontosan tudta, mik a nácik tervei a zsidókkal. Többek között Carl Lutz révén, hiszen az a bevándorlási ügyek kapcsán napi kapcsolatot tartott a Jewish Agency képviselőivel. Tapasztalatai feltehetően a maradékát is eltüntették ifjúkori antiszemitizmusának s a szenvtelen svájciból a zsidó életek szenvedélyes védelmezője lett. A német megszállással, majd Szálasiék 1944 októberi hatalomátvételével természetesen vége lett a fél-legális kivándorlásnak. A feladat most az volt, hogy megmentsék a több ezer zsidó életét, akik megkapták ugyan a kivándorlási papírokat, de már élhettek aztokkal. S persze, a többiekét is.

Harc a nyilasokkal

Közelmúltunk bizarr arculatához tartozik: Horthy-Magyarország hatóságai 1944 márciusáig elismerték a brit mandátumba való kivándorlásra jogosító papírokat, amelyeket – a háborús ellenség nevében – a semleges Svájc állított ki. És a Helvét Államszövetség pecsétjével ellátott papírok – nagyjában-egészében – még azután is meg tudták védeni sok ezer ember életét. Carl Lutz nem habozott, amikor ilyen papírokra volt szükség, sőt: fáradhatatlanul járta a magyar kormányhivatalokat, protestált, kilincselt védencei érdekében. A nyilas hatalomátvétel után is, amikor Szálasi nemzetközi elismerésre éhes emberei készséggel fogadták. Nem egyszer a szó szoros értelmében a gyilkosok kezei közül mentett ki embereket. S közbenjárt rendre a németeknél is, ahol, mint említettük, jó híre volt.

Ugyancsak fontos: hallgatólagosan tudomásul vette, hogy az életmentő papírokat nagy számban hamisítják. Weiss Arthur üveggyárosnak az V. kerületi Vadász utcában ma is álló Üvegházában kaptak menedéket azok, akiknek kivándorlásra jogosító papírjuk volt, de már nem utazhattak el. A svájci címerrel védett gyártelepen cionista fiatalok illegális központja is működött. Ők készítették nagy tételekben a svájci és egyéb mentő-papírokat, a „Schutzpassokat” s jutatták el azokat az üldözötteknek - később még a gettóba is. Weiss Arthurt 1945 elején gyilkolták meg a nyilasok, hozzá hasonlóan sok áldozatot kihajtottak a védett házakból és végeztek velük, Carl Lutz védenceinek túlnyomó többsége azonban átvészelte a legszörnyűbb hónapokat is. Négyezren az Üvegházban, vagy 17.000-en a svájci védelem alá helyezett lakóházakban, gyermekotthonokban. 26.000 gettólakónak, 10.000 további zsidónak volt még valamilyen svájci védlevele.

Bern: ön túllépte hatáskörét…

Amikor a szovjet csapatok elfoglalták Pestet, Carl Lutz nem jutott Raoul Wallenberg sorsára: ő hamarosan hazatérhetett. Feltehetően azt várta, hogy egyfajta hősként üdvözlik, hiszen olyasmit tett, amit honfitársai közül talán senki. Keserűen csalódnia kellett. A Külügyminisztériumban, ahonnan a sorsdöntő időszakban semmi támogatást nem kapott, még csak jelentést sem kértek tőle a történtekről. Mély hallgatás övezte, majd elképesztő fejlemény: hivatali vizsgálat indult annak felderítésére, nem lépte-e túl az alkonzul ilyen sok védlevél kiállításával hivatali hatáskörét… A hosszú vizsgálat ugyan nem marasztalta el nyíltan, de egyfajta bélyeget rajta hagyott.

A mélyen csalódott ember később a Lutheránus Világszövetséget képviselte az Izraellel folytatott tárgyalásokon, majd Svájc bregenzi konzuljaként fejezte be hivatali pályafutását, 1961-ben. A háború után egyik budapesti megmentettje lett második felesége. Agnes Hirschi, Lutz mostohalánya, aki kisgyerekként élte át a Várban az ostromot a kiállítás megnyitásán felelevenítette emlékeit.

Lutz vigasztalására szolgálhatott, hogy míg hazája oly méltatlanul bánt vele, elismerte munkásságát Izrael, az amerikai, a brit kormány, kapott hajdan köszönőlevelet Dinnyés Lajos miniszterelnöktől is. Így is mellőzve, elkeseredetten halt meg 1975-ben, közel a 80-hoz.

Budapesten 1990-től emléktábla, azután az Üvegházban állandó kiállítás emlékeztet rá és a Lutz-Alapítványnak sikerült elérnie, hogy az Újpesti rakpart Carl Lutz nevét viselje.