Zórádiáda

Ahogy tavaly ilyenkor ezeken a hasábokon megjósoltuk, Zórád Ernő idén lett (volna) egyszáz esztendős. E jeles alkalomból egész ünnepségsorozat vette kezdetét október közepén, az I. kerületiek emléktábla-avatással, tárlattal, visszaemlékezéssel, kötettel és filmvetítéssel emlékeztek a Csap utcai álomlovagra, akit ők elsősorban (és joggal!) a Tabán festőjeként tartanak számon. Hivatali elöl- és hátuljárók, civilszervezetek és körök mozdultak meg az ügy érdekében (a Várnegyed Galériában például olyan kiállítás nyílt különféle Zórád-képekből, amelyet a kerület lakosai „raktak össze” magángyűjteményeikből), megmutatva, meddig lehet jutni lelkesedéssel, összefogással. (És persze megmutatva azt is, hogy az utókor mégiscsak igazságot szolgáltat e hányatott sorsú festőnek, kit kortársai inkább csak képregényíróként tartottak számon.)

Sokakat illethet dicséret e rangos eseménysorért, mi ezúttal Kún István, Jankóné Pajor Ildikó és Vecsey András nevét emeljük ki, és persze a Zórád-leszármazottakét, akik, úgy tűnik, szintén összezártak a századik születésnapra.

A Petőfi Irodalmi Múzeum időszaki kiállításának megnyitóján annyian voltak, hogy alig fértek be a két tágas terembe – másnap délelőttre tucatjával állottak az elragadtatott bejegyzések a vendégkönyvben. A tárlat – amely Zórád könyvillusztrátori és képregényírói munkásságát mutatja be, néhány becses családi relikvia társaságában (és még a kupléénekest is megismerhetjük, saját zongorakíséretével) – sokakat (köztük e sorok íróját is) visszavezetett gyermekkoruk világához, az irodalommal való ismerkedéshez. Regényekhez, amelyek fontos szerepet játszottak eszmélkedésükben, s amelyeket mindannyian Zórád Ernő csodálatos ecsetjén keresztül szerettek meg.