World Press

Van ok örömre, szomorkodásra. Öröm, hogy a World Press Photo kiállítás visszaköltözött a Néprajzi Múzeum (leánykori nevén Kúria) impozáns előcsarnokába. (Az ilyenkor elmaradhatatlan mellékkiállítások – ezúttal egy Duna című vegyes vágott [fantasztikus képekkel is], valamint Tomasz Gudzowaty „sportfotói” – az emeleti kerengőben és váróban kaptak helyet.) Ez sem igazán jó helyszín, nem egyszerű a tárlók (vagy mik) megvilágítása, és az akusztika lényegében hallhatatlanná varázsolta a megnyitóbeszédeket (volt belőlük nem egy), de hajdani eleganciája ma is lefegyverző – csak másképpen érzi magát az ember itt, mint a Millenáris Fogadó elhagyott szerelőcsarnokában. (Az elmúlt években ott volt a tárlat.)

Öröm, hogy e világraszóló fotósvetélkedő népszerűsége nem csökken. Idén is (belegondolni sem egyszerű) százhuszonöt ország csaknem hatezer fényképésze vett részt a viadalon. (Zsűritag se szívesen lennék ott. Igaz, máshol se.)

Öröm, hogy idén is van magyar kategóriagyőztes. Lakatos Péter, az MTI külsős munkatársa nyert bravúros, megrázó képével, a Szabadság hídról magát mélybe vető férfi fotójával.

És hogy mi a szomorúság oka? Hát, egyszerűen szólva az, hogy ilyen világban élünk. Ahol az emberiség, semmit sem tanulva eddigi történetéből, ugyanúgy pusztítja környezetét és önmagát, mint eddig. Ahol természeti katasztrófák, háborúk, csetepaték és családi tűzfészkek sora követi egymást. Nem tudom, önök hogy vannak vele, én mindig lehangoltan távozom a World Press aktuális kiállításáról.

Megint nem ment a fotók által a világ elébb.

Amiről persze legkevésbé a fényképészek tehetnek.