Vízválasztó

Meglehet, mire ezek a sorok megjelennek a lapban, a miniszterelnök már átvette az amerikai nagykövettől azt a diplomáciai kifejezéssel démarche-nak nevezett jegyzéket, amelyben Washington ismételten fellép a magyarországi demokrácia védelmében. Augusztus óta próbálja átadni az üzenetet Kounalakis asszony Orbán Viktornak, de a kormányfő mind ez ideig nem ért rá fogadni őt – ami párját ritkítóan udvariatlan viselkedés. De hát Orbán pontosan tudja, mit akar közölni vele az amerikai külügyminisztérium, és érthetően nem fűlik hozzá a foga, hogy azt hivatalosan is tudomásul kelljen vennie. Halogatta hát a találkozót, majd miután a The Washington Post megírta, hogy hetek óta bujkál a nagykövet elől, a miniszterelnöki szóvivő bejelentette, valamikor e héten sor kerül az audienciára.

Nem kétséges, hogy a State Department határozott fellépésére azért került sor, mert Orbán Viktor – mint a Post írja – „nem hallotta meg” azokat az aggályokat, amelyeket Hillary Clinton június 30-án Budapesten személyesen kifejtett előtte. Tudvalevő, hogy a külügyminiszter már akkor óva intette a magyar kormánytöbbséget a demokratikus intézményrendszer erodálásától, az alkotmányosság sérelmére tett lépésektől, a netán nem kellő körültekintéssel meghozott sarkalatos törvényektől, valamint a választási rendszer esetleg nem mindenben korrekt megváltoztatásától.

A miniszterelnök pedig elengedte a füle mellett a nyilvános kioktatást, és arról kezdett beszélni, hogy Magyarország milyen örömmel fogadná az amerikai cégek további invesztícióit. Orbánnak persze itthon rendes szokása, hogy a számára kényelmetlen témákon átlép, ám annál célratörőbben adja elő azt, amit ő maga el akar érni. A nemzetközi terepen azonban nem így osztják a lapokat; Orbánnak nem áll módjában diktálni, bár szinte mindig kísérletet tesz rá. Aztán rendre kiderül, hogy a külkapcsolatokban – akár az Európai Unió, akár a vezető hatalmak képviselőivel kellene szót értenie – kénytelen elfogadni az ország valós súlyának megfelelő „beosztását”. Az itthoni használatra bevezetett abszurd fogalmakra – a kétharmados forradalomra, a szabadságharcra meg az „unortodox” gazdaságpolitikára – a külföld nem vevő. Annál jobban viszolyog az autoriter hatalomgyakorlástól meg attól, ahogyan Orbán sorra eltakarítja útjából a jogállami garanciákat. Tehát az a démarche, amivel most a kormányfőnek szembe kell néznie, megismétli és immár tényként rögzíti, hogy Amerika nem tartja elfogadhatónak a magyarországi kormánypolitikát, amely a Clinton-látogatás óta sem változott.

Ráadásul amíg Kounalakis nagykövet az Orbánnal való találkozóra várakozott, kapott egy újabb, mondhatni, kiegészítő témát: igen, azt a megdöbbentő „demokratikus” fejleményt, hogy az Új Színház élére ezekben a napokban szélsőjobboldali vezetőket állítottak. Egyikük neve nem véletlenül sokatmondó a hozzáértő amerikai külügyesek számára, hiszen emlékezhetnek rá, hogy Csurka István volt az a magyar politikus, aki az ikertornyok elleni támadás után azt találta mondani, Amerika megérdemelte a 2001. szeptember 11-én történteket. És Orbán Viktor volt az a kormányfő, akit – mert nem határolódott el ettől a gyalázatos kijelentéstől – a Bush-éra időtartama alatt nem voltak hajlandók fogadni a Fehér Házban. Azonkívül bizonyosra vehető, hogy a State Department kelet-európai referatúrája pontosan ismeri a Magyar Fórum szellemiségét is. Mindennek fényében a nagykövet asszony alighanem ugyanazt szeretné megtudni Orbán Viktortól, amit annyian mások is: miféle irányba tart a magyar jobboldal?

Azt Amerikából is világosan látni, hogy a magyar kormány gazdaságpolitikája összeomlott. Hogy a szociális krízis egyre fenyegetőbb. Hogy a Fidesz támogatottsága folyamatosan csökken. Nem kell kivételes érzékenység a feltételezéshez, miszerint a kudarcos jobboldal politikai garnitúrája, jelesül maga Orbán, ebben a helyzetben kereste a lehetőséget, hogy látványos frontot nyithasson az úgynevezett balliberális értelmiséggel szemben. Úgy számítottak, hogy az Új Színház átjátszása Csurkáéknak erősen provokálni fogja a demokratikus gondolkodású társadalmat, a tiltakozás hevessége ugyanakkor természetszerűen felkorbácsolja majd a radikális jobboldal indulatait. A széplelkű konzervatívok pedig megértően hallgatnak, mint mindig, ha úgy látják, hogy a hatalomnak érdekében áll a „hasznos idióták” hangulati karbantartása. Ha éppen elveszik az emberektől a kenyeret – persze, a saját szimpatizánsaik jó részétől is –, akkor minél nagyobb cirkusszal kell pótolniuk.

Az effajta pőre cinizmust minden bizonnyal az amerikaiak is átlátják. De a szélsőjobb térnyerésének kormányzati előmozdítása vízválasztó. Az még úgy se fér bele az általuk preferált politikai normákba, mint a hatalom eddigi merényletei a demokrácia ellen.
Az nem kérdés, hogy Kounalakis nagykövet ezt félreérthetetlenné teszi. A kérdés nem más: meddig kész elmenni Washington annak érdekében, hogy Orbán Viktor végre kénytelen legyen felfogni.