Világképek

A World Press Photo-kiállítást először 1955-ben Amszterdamban rendezték meg, hogy támogassák a sajtó- és információszabadságot, illetve felhívják a figyelmet a fotóriporterek nehéz, sokszor életveszélyes munkájára. Nekik köszönhető, hogy az elmúlt évtizedek történelmi pillanatait megőrizték a filmtekercsek és a digitális fájlok. E képek nem csupán dokumentálják a múltat. A jó sajtófotó túlmutat az adott pillanaton: üzenete örök érvényű.

Ugyanakkor a fotóriporternek nem adatik meg a művészi alkotás kényelme. Kiszolgáltatott a váratlan helyzeteknek. Nem állíthatja be a jeleneteket. Szakmájának lényege ugyanis a hitelesség, és ezt a WPP zsűrije is szigorúan veszi. Ahogyan a nyílt pályázat tisztaságát is.

A zsűri tagjait évente választják tizenkilenc nemzet legjobb szakembereiből. Kódokkal ellátott, név nélküli képekről kell dönteniük titkos szavazással. Nyolc kategóriában osztanak díjakat. A fődíjat, Az év képe-elismerést az a mű kaphatja, amelyik leginkább szimbolizálja az adott esztendőt.

A 2015-ös WPP-pályázatra 131 országból mintegy százezer (!) fotográfia érkezett. Ráadásul a zsűri mindegyikhez bekérte az eredeti digitális felvételt is, hogy ellenőrizze, nem manipulált-e a fotó.

– Ha egy képről kiderül, hogy megrendezett jelenetet ábrázol, esetleg utólag átszínezték, netán töröltek róla valamit, vagy hozzátettek, a fotóst kizárják a versenyből. Ez nem csak presztízsveszteség neki: a szerkesztőségek elbocsátják az ilyen munkatársakat – magyarázza Révész Tamás Balázs Béla-díjas fotográfus, aki huszonöt éve szervezi itthon a WPP-tárlatokat.
Ő is WPP-kategóriagyőztes volt 1991-ben; kétszer a zsűribe is beválasztották. Húsz esztendeje Amerikában él, de gyakran hazajön.

A politikai eseményekről készült fotók gyakran váltanak ki heves vitákat. Idén a Hírek kategóriában Sergey Ponomarev, a The New York Times orosz származású fotóriportere harmadik helyezést ért el a gázai konfliktust bemutató képsorozatával, melyet azután készített, hogy Izrael bombázta a Hamász bázisait. A képeken a palesztin lakosság szenvedését látjuk, a gyermekáldozatokat. „A harcokban 67 izraeli katona vesztette életét, ugyanakkor 2100 palesztin civil áldozat volt” – írta a fotó kísérőszövegében Ponomarev. A budapesti kiállítás megnyitója után Révészt sokan felhívták e kép miatt, mások mellett az izraeli magyar nagykövet is.

– Kifogásolták, hogy a szövegben nem szerepel: a Hamász a civileket és a gyerekeket élő pajzsként tolta maga előtt, s Izrael többször figyelmeztette támadás előtt a palesztin lakosságot – mondja Révész.

Hozzáteszi: a zsűri csak a műveket értékelheti, politikai kérdésekben nem foglalhat állást. Nem mérlegelheti, hogy – mondjuk – egy háborús konfliktusban kit terhel nagyobb felelősség.

Miért éppen az?

Ha végignézzük az elmúlt hatvan év fődíjas képeit, nem mindig érthető, vajon miért épp az a fotó vált az adott esztendő szimbólumává. Például az ötvenhatos magyar forradalomról sem született díjnyertes alkotás. Ahogyan az 1968-as prágai bevonulásról sem. Akkor Az év képének az amerikai Eddie Adams alkotását választották, amelyen egy dél-vietnami rendőrfőnök lelő egy Vietkong-harcost.

Az erőszak és a halál tabuk nélküli ábrázolása a 2015-ös WPP-kiállításnak is központi témája. A Vezető hír kategória győztese a francia Jérőme Sessini lett a Bűn büntetés nélkül című fotósorozatával. Témája: egy Amszterdamból Kuala Lumpurba tartó repülőgépet rakétatámadás ért az ukrán határnál. A gép lezuhant, 298 utasa szörnyethalt. A megrázó képeken a roncsok között a halottakat is látjuk.

Az efféle fotók sokakat felháborítanak, mondván: kegyeletsértők, sokkolók. Csakhogy a fotóriportereknek az is a dolguk, hogy kamerájukkal láthatóvá tegyék a borzalmakat is, amelyeket a politikai cenzúra gyakran elrejtene a nyilvánosság elől.

– E fotográfiák sohasem öncélúak. Az a céljuk, hogy felrázzák a világot. A fotóriportok visszatérő témája a szegénység is. Egy-egy kép hatására nemzetközi segélyakciók indultak. Egyszer például kollégáimmal a Duna-delta vidékén dolgoztunk. Véletlenül egy elrejtett lepratelepre bukkantunk. Iszonyatos körülmények közt éltek ott a leprások. Megengedték, hogy fotózzam őket. A cikk megjelenése után újságíró kollégám rengeteg pénzt tudott összegyűjteni a leprás betegek támogatására – emlékezik Révész.
A fotográfiák azonban sokszor a képeken látható személyek engedélye nélkül készülnek. Többek szerint ez is komoly etikai probléma.

Révész viszont egyik amerikai kollégájának példáját meséli. David Turney az iraki háborúban dolgozott: helikopteren szállították az áldozatok tetemeit. Turney egyik katonaismerőse belenézett az egyik hullazsákba, majd zokogva elfordult. A zsákban a legjobb barátja volt. Ezt a pillanatot kapta el a fotós. Sok évvel később egy televíziós stáb felkereste a volt katonát. Még mindig őrizgette Turney fényképét, s megrendülten idézte a múltat. Megkérdezték tőle: annak idején hozzájárult volna-e a fotó elkészítéséhez? „Természetesen nem – felelte a férfi. Majd hozzáfűzte: – Viszont utólag nagyon örülök a képnek.”

Egy-egy fotó miatt olyan botrány is kirobbant, amelynek tragikus következményei lettek.

Az amerikai Kevin Carter egyik fotográfiájáért Pulitzer-díjat kapott 1994-ben, majd nem sokkal azután öngyilkos lett. Carter Szudánban éhező gyerekeket fényképezett. A díjnyertes képen egy csontsovány, legyengült fekete bőrű kislány kuporog a földön, mögötte egy keselyű... Az alkotót később rengetegen támadták: ahelyett hogy megvédte volna a gyereket, a fotózással volt elfoglalva. A szudáni kislány egyébként megmenekült. Nem tudni, Kevin vagy mások segítségével-e. Vélhetően az üldözőhadjárat is hozzájárult a fotográfus összeroppanásához. Búcsúlevelében azt írta: „Kísértenek a gyilkosságok képei, düh és fájdalom... szenvedő és sérült gyerekek, lövöldöző őrültek.”

Lelki nyomás alatt

– Ma már a nagyobb fotóügynökségeknél pszichológusok segítik a fotóriportereket a poszttraumás sokk feldolgozásában – jegyzi meg Révész Tamás.

A világ legjobb fotográfusai közül sokan elképesztő lelki, fizikai terheknek vannak kitéve. Az idei WPP Hírek kategóriájában első lett az amerikai Pete Muller. Sierra Leonéban fotózott az ebolajárvány idején, amelyben több ezren elpusztultak. Végstádiumos betegeket fényképezett; megörökítette a sírásók munkáját is.

Révész jól ismeri Frank Fournier francia fotográfust is, aki eredetileg Párizsban orvosnak tanult. Majd otthagyta a hivatását, az USA-ba ment, fényképezni kezdett. Ott volt 1985-ben Kolumbiában, amikor kitört az ötezer méter magas Nevado del Ruiz-vulkán, és maga alá temette Armero városát: 25 ezren haltak meg. A mentőosztag a romok közé beszorulva, élve talált rá egy kislányra. Napokon át küzdöttek az életéért, Fournier orvosként segített nekik. Csak akkor kezdte fényképezni a kislányt, amikor nyilvánvalóvá vált: nem tudják kiszabadítani. A gyermek utolsó óráit őrzik Fournier képkockái, amelyekkel 1985-ben elnyerte Az év képe-díjat. Ez az eset is hatalmas botrányt kavart.

A WPP történetében először 2004-ben kapott fődíjat egy digitális fotó. Analóg képekkel már nem is pályáznak. Ma már bárki egy gombnyomással készíthet képeket. A WPP-pályázaton csak hivatásosak indulhatnak. A „képes tömegtermelés” is rákényszerítheti a fotósokat arra, hogy vérben, erőszakban egymásra licitáló műveket alkossanak, s egyre nagyobb kockázatot vállaljanak egy-egy fotóért.

Veszélyes szakma

A Nemzetközi Sajtóintézet adatai szerint egyre több újságíró és fotóriporter veszti életét munka közben. 2013-ban 113 kollégát gyilkoltak meg. Legtöbbet Szíriában és Afganisztánban. Vélhetően ez is hozzájárult a WPP trendváltásához. A sokkoló felvételek áradata után a zsűri tavaly egy lírai, festményszerű kép alkotójának, John Stanmeyer amerikai fotográfusnak ítélte a fődíjat. Képe Dzsibutiban készült: afrikai menekültek mobiltelefonjai világítanak az éjszakai tengerparton.

A technikai tudás és a tehetség mellett a fotós emberi kvalitásai a legfontosabbak: képes-e nyitottan, előítéletek nélkül közeledni másokhoz.

Révész említi annak az amerikai fotográfushallgatónak az esetét is, aki vizsgafeladatnak a családon belüli erőszak témáját kapta. A fotóslány később az utcán meglátott egy agyontetovált durva fickót, s megkérdezte tőle, fényképezhetné-e. Így kezdődött a kapcsolatuk. A lány feljárhatott a férfi családjához, befogadták őt, és már olyan természetesen viselkedtek a fotós jelenlétében, mintha ott sem lenne. Egyik alkalommal a férfi brutálisan verni kezdte a feleségét, az sem zavarta, hogy közben fényképezik. Végül a fotósnak kellett kihívnia a rendőröket. A képpel viszont díjat nyert egy amerikai sajtópályázaton.

Az idei WPP-n új kategória a Hosszú távú munka. Azok pályázhattak erre, akik éveken, évtizedeken át követtek kamerájukkal egy témát. Győztese az amerikai Darcy Padilla lett Családi szeretet című sorozatával: 21 éven át fotografálta egy nő életét egészen a haláláig. A fotós 1993-ban ismerkedett meg az akkor 18 éves riportalanyával, aki mezítláb, pár napos csecsemőjével állt egy hotel bejárata előtt. Kiderült, a lány HIV-fertőzött drogos, korábban elszökött otthonról, mert a mostohaapja szexuálisan zaklatta. Darcy azért fotózta annyi időn át, hogy megmutassa a nyilvánosságnak: mennyi társadalmi előítélettel kell megküzdeniük a többszörösen hátrányos helyzetű embereknek.

Az ilyen monumentális munkák hihetetlen szakmai elkötelezettséget és alázatot kívánnak meg a fotósoktól. Többségük nem elsősorban pénzért és dicsőségért vállal ennyi terhet vagy teszi kockára az életét. Az év képe-díjjal tízezer euró jár, a kategóriagyőzteseknek 1500 euró. S bár a díj presztízse komoly, nem biztosíték a jövőre.

Nyomorgó fődíjas

Révész Tamás mondja: amikor kiment Amerikába, nem számított, hogy ő is WPP-díjas. Képét a rendszerváltás idején, az oroszok kivonulásakor készítette. Az USA-ban fotóalbumaival kellett házalnia, hogy valahol munkát találjon. Ráadásul a világ legnagyobb szerkesztőségei ma már csak a fiatal kollégákat foglalkoztatják. Az idősebb fotósok maguk finanszírozzák munkáikat, s az elkészült képeiket próbálják eladni. A „keselyűs képet” fotózó Kevin Carter búcsúlevelében azt is megírta, hogy nyomorog. Hiába kapott előzőleg Pulitzer-díjat.

Persze vannak szerencsésebbek is. Charlie Cole ikonikussá vált remekművével nyerte meg Az év képe díját 1990-ben. Pekingben, a Tienanmen téri diáklázadás és vérengzés helyszínén fotózta le, amint egy fiatalember a tér közepére állva farkasszemet néz a kínai néphadsereg tankjaival. A kép a civil ellenállás szimbólumává vált. Charlie Cole ma ingatlanügynökségeknek fényképez, s gasztrofotókat is készít.

Noha az életutak különbözőek, ezek a fotográfusok már beírták nevüket a történelem vizuális archívumába.

Az év képe

Idén is egy festői kép tarolta World Press Photo kiállításon. Alkotója, Mads Nissen egy orosz meleg párt fotografált szentpétervári otthonukban. A dán fényképész akkoriban tartózkodott a városban, amikor Putyin aláírta a melegek jogait sértő újabb diszkriminatív törvényt. Meleg aktivisták tüntettek ellene, ám szélsőséges ellentüntetők támadták meg őket. Nissen eldöntötte, tovább marad Szentpétervárott, hogy a témával foglalkozzon. Így ismerkedett meg egy meleg párral: Jonnal és Alexszel, akik megengedték, hogy a lakásukban is fotózza őket. Amikor aztán Nissen megtudta, ő kapta „Az év képe” díjat, boldogan hívta orosz barátait. Mindannyian úgy érezték: az elismerés az ügy fontosságának is szól. Az amszterdami díjátadó ünnepségre Jon és Alex is eljött. Sokan kérdezték őket, nem jelent-e számukra veszélyt a fotók megjelenése. „Eddig is veszélyben voltunk, és nem tudjuk, mit hoz a holnap. De nem bánjuk a képet, fontosnak tartjuk ezt az orosz LGBT-mozgalom történetében” – felelték.