Világhírű lett a magyar találmány, de itthon inkább akadályokat gördítenek a fogyatékkal élők segítése elé
Bonecz Ervinnel egy pesti kávéházban találkozunk. A negyvenes, sportos férfi biciklivel érkezik. Eredeti végzettsége kulturális menedzser, de mindig gondban van, ha megkérdezik tőle, mivel foglalkozik.
– Ha azt válaszolom, hogy narrátor vagyok, azt hiszik, hogy filmek alá mondok összekötő szövegeket. Ha hozzáteszem, hogy audionarrációkat készítek, csak néznek rám értetlenül. Így aztán mindig a kályhától kell elkezdeni a magyarázatot.
Bonecz Ervin például vakoknak akadálymentesít színházi előadásokat. A látássérültek fejhallgatót kapnak, és azon hallgatják a narrációt. Ő a színház műszaki vezérlőjében monitoron figyeli az előadást, vagy a világosítópultból nézi a színpadot, és „élőközvetít” a látássérülteknek. Elmondja, mikor játszódik a darab, mi van a színpadon, hogyan gesztikulálnak a színészek. Elhallgat, amikor a szereplők megszólalnak, s dramaturgiailag fontos csendekben elmeséli, mi történik a rivaldán. Legutóbb a Rózsavölgyi Szalonban a Szülőfalum, Pest című produkciót narrálta. Az estet Molnár Ferenc tárcáiból Fesztbaum Béla szerkesztette, rendezte és játssza is.
– A Rózsavölgyivel már régóta együttműködünk, több bemutatójukat is akadálymentesítettük. Ez rendkívül szenzitív, „vakbarát” hely. A kis térben a színészek minden apró rezdülését érezni lehet. A vakok hallása sokkal kifinomultabb, mint a miénk: egy elfojtott sóhajból sokkal többet tudnak kiolvasni, mint mi – jegyzi meg Bonecz Ervin.
Az emberi hang is a lélek tükre. A vakok tökéletesen el tudják képzelni a szereplők küllemét, karakterüket is. Boneczék nemrég a Vígszínházban a Játék a kastélybant „nézték meg” a látássérültekkel. Utána beszélgettek velük. Megdöbbentő pontossággal írták le a szereplőket. Turai színműírót Benedek Miklós alakította. „Öregedő, görnyedt tartású úriember lehet” – jellemezte az egyik vak.
Bonecz a narrációit szinte soha nem írja meg előre. A látássérültek észrevennék, ha felolvasna egy papírról, és ez rontaná az élő színházi élményt. A vakok kérik is: „Azt mondd, amit a színpadon látsz!” A narrátor a próbákon nem vesz részt, a kész produkció szövegkönyvéből, videofelvételekből készül fel.
– Az előadás előtt színpadi bejárásra visszük a vakokat. Megfoghatják, tapinthatják a legfontosabb kellékeket, jelmezeket. Mi csak tapitúrának hívjuk ezt. A látássérültek között van, aki születése óta vak, és akad, aki később veszítette el a látását. Nekem úgy kell narrálnom, hogy mindannyian értsenek. Ezért például a szereplő jelmezének színét és anyagát is közlöm: mondjuk piros gyapjúkabát van rajta. Aki sohasem látott, tapintás alapján ismeri a gyapjút. Akiben maradt valamennyi vizuális emléknyom, fel tudja idézni a pirosat.
A Nemzeti Színházban ifj. Vidnyánszky Attila rendezte a III. Richárdot. A Gobbi Hilda teremben a vakok az első sorban ültek, és az előadás után azt mondták: végig nagyon féltek. Az Erkel Színház operabemutatóira is eljárnak. Itt az eredeti nyelven játszott dalműveket páros narrációval közvetítik a látássérülteknek. Ők nem láthatják a színpad fölötti magyar feliratozást, nem értik, miről szólnak az áriák.
– Én a színpadi cselekményt narrálom, a kolléganőm pedig a magyar szöveget mondja a vakok fülébe. Összhangban kell lennünk, de eddig ez kiválóan működött. Nem tudok arról, hogy ezt bárhol máshol a világon csinálnák, de itthon biztosan mi vagyunk az elsők.
Boneczék siketeket is invitálnak színházba. Ervin jelelni nem tud, ebben a 90 decibel Project profi jeltolmácsai segítenek. Azt hihetnénk, mivel a színház elsősorban látványművészet, a hallássérültek könnyebben befogadják az előadásokat. De pont fordítva van. A jelnyelv – magyarázza Bonecz – nem „kész nyelv”, nincs minden szónak egységes jelnyelvi megfelelője. Bonyolultabb irodalmi szövegeket szinte lehetetlen jelnyelvre hűen lefordítani.
– Ráadásul tájegységenként is változik a jelnyelv. Másként jelelik mondjuk Debrecenben a kenyeret, mint Budapesten. Ha úgy vesszük, a jelnyelvben is tájszólások vannak, ami nehezíti a megértést.
A jeltolmács általában a színpad szélén áll. A siketek vagy a színpadi cselekményre figyelnek, vagy kinéznek a tolmácsra, ide-oda forgatják a fejüket. Sokkal fárasztóbb nekik egy előadást végignézni, mint a vakoknak. És sokkal kevesebbet is értenek belőle.
A 90 decibel Project pár éve felmérést végzett siketek és nagyothallók között. Kérdezték tőlük azt is, hogy milyen színházi műfajt kedvelnek a legjobban. A válaszadók 90 százaléka első helyen a musicalt említette. Bár a zenét nem hallják, a hanghullámok lüktetését érzik, a ritmust pedig a jeltolmács a mozdulataival fejezi ki. Szinte táncolva mutogat. A musical dalszövegei egyszerűek, könnyebb a siketeknek megérteni, mint egy Shakespeare-tragédiát.
A fogyatékkal élők közönsége a világ egyik leghálásabb publikuma. Közülük sokan a 90 decibel segítőivel jutottak el először színházba. Akadt, aki versben köszönte meg az élményt. „Ezek a közös kulturális programok vakos életem legkedvesebb, legszínvonalasabb időszakát jelentik” – írta egy idős zenetanár, aki tíz éve veszítette el a látását. Egy harmincas vak nő e-mailben üzente: „Gratulálok a Wagner-narráláshoz. Nem lehet egyszerű operát narrálni, de ön bravúros volt, mint mindig.”
Bonecz Ervin egykor maga is operaénekesnek készült. Szegeden született 1974-ben, az ottani zeneiskolába járt, majd felvették a szegedi színház gyermekkórusába is. A Carmenben is énekelt. A Zeneakadémiára akart jelentkezni, aztán áttervezte az életét. Fivére, Tamás operaénekes lett, s Ervin úgy érezte, egy Bonecz elég ezen a pályán. Megismerkedett Alastair Thompsonnal, a King’s Singers alapítójával. A világhírű tenor egy német kórussal érkezett Magyarországra, és sokat mesélt Ervinnek arról, miként indult el a King’s Singers karrierje. A fiú idehaza találkozott Belle Schulhoffal, azaz Bella nénivel is. A New Yorkban élő magyar származású zenei impresszárió annak idején Bartóknak segített Amerikába kijutni. Bonecz Ervin pedig úgy érezte, az éneklésnél jobban izgatja a szervezőmunka.
A fiút mindig is erős szálak fűzték a sérültekhez. Gyerekkori barátjával, Zolival minden szabadidejüket együtt töltötték. Zoli siket volt, de nem néma. Egészségesen született, aztán háromévesen tüdőgyulladást kapott, és az orvos antibiotikum-injekciót adott be neki. Nem kérdezte meg a szülőket, hogy a kisfiú érzékeny-e a gyógyszerre, és a rosszul választott antibiotikum súlyos következményeként a gyerek elveszítette a hallását. Viszont tökéletesen megtanult szájról olvasni, és logopédus segítségével folyékonyan beszélt. Ervin, amikor épp nem Zolival focizott, zongoraórákra járt. A zeneiskolában egyik kedvenc tanára egy vak zongoratanár volt. Csodálta hihetetlen hangszeres tudását, pedagógiai érzékét.
Bonecz Ervin végül a Szegedi Tudományegyetem kulturális menedzser szakára jelentkezett. A diploma után Budapesten a British Council művészeti munkatársa lett. Hat évvel később pedig kinevezték a szombathelyi Savaria Szimfonikus Zenekar igazgatójának. Közben megnősült, japán feleségét még Szegeden egy kórusban ismerte meg. Két év ingázás után visszaköltözött Budapestre a családjához. Azt hitte, szakmai múltjával gyorsan talál majd állást. A gazdasági válság azonban a kulturális szférát elsőként sújtotta.
Bonecz Ervinnek már gyerekei voltak, családot kellett eltartani. Mivel a munkát sosem szégyellte, beállt motoros futárnak, csomagokat kézbesített. Komoly életiskola volt ez, segített abban, hogy aztán váltani tudjon. Amíg az ember a megszokott sínekhez ragaszkodik, észre sem veszi, mennyi más út állhat előtte, mennyi felfedezetlen képesség rejlik benne.
Az újrakezdéshez a régi barát, Zoli is kellett. Egy pesti élelmiszerüzletben találkoztak. Zoli is a fővárosba költözött, családot alapított, szobafestő lett. Neki legalább sikerült szakmát szereznie. A siketek közt bármennyi is az intelligens, értelmes ember, ha nem tanulják meg az írott és beszélt nyelvet, legfeljebb segédmunkásként helyezkedhetnek el. A találkozás után született meg Bonecz Ervinben a 90 decibel Project ötlete, és a kultúra akadálymentesítésének tervezetét egy nap alatt kidolgozta. Már korábban, a British Council munkatársaként többször utazott Angliába, és látta,
mennyire természetes kint, hogy a fogyatékkal élők is színházba, koncertekre járnak.
Már akkor, a kétezres évek elején szerette volna a kultúra akadálymentesítésének angol programját itthon megvalósítani. Szakembereket hívott Londonból, workshopokat tartottak magyar kollégáiknak. A kezdeményezésük itthon annyira szokatlan volt, hogy a fáradozásaik nem jártak sikerrel.
Tíz évvel később a fogyatékosak és épek társadalmi integrációjának fontosságát már nálunk is kezdték felismerni. Bonecz megalakította nonprofit szervezetét. (Nevük arra utal, hogy azokat minősítik siketnek, akik a 90 decibeles hangokat sem hallják.) Nemcsak kulturális programokat szerveznek a sérülteknek, de megkezdték a hazai színházi jeltolmácsok képzését is. Bonecz Ervinnek sikerült elérnie, a Nemzeti Kulturális Alap támogassa törekvéseiket. Az NKA kezdetben évi 2,5 millió forintot különített el, amelyre akadálymenetesített előadásaikkal pályázhatnak a színházak. A program iránt olyan nagy volt az érdeklődés, hogy ma már kétszer annyi forrás áll rendelkezésre. A 90 decibel Project több vidéki és fővárosi teátrummal alakított ki szoros kapcsolatot. A direktorok pedig megértették, nem csak intézményük presztízse nő, ha a fogyatékkal élők előtt is megnyitják a színházaikat. Hazánkban 60-70 ezer vak él, és a számuk folyamatosan nő. A siketek 60 ezren vannak, és 300 ezren a súlyosan nagyothallók. Vagyis az akadálymentesítéssel potenciális új közönséget nyerhetnek a színházak. De az előítéletekkel nem könnyű megküzdeni, nem mindenhol látják szívesen a sérülteket. Bonecz Ervin Kossuth-díjas direktortól is kapott elutasítást.
Tavaly országos felmérést készítettek a színházak akadálymentesítéséről, a 90 decibel Project szakértői kérdőíveket juttattak el az összes hazai teátrumhoz. Rákérdeztek a mozgássérültek helyzetére is. Kiderült, a legtöbb színház műemlékileg védett épület, kerekesszékkel nem lehet bejutni, átépíteni nem lehet. Az alternatív megoldások horribilis összegekbe kerülnének.
Bonecz Ervinék egy hazai IT céggel együtt kifejlesztettek a Szépművészeti Múzeum számára egy mobilapplikációt, amellyel a siketeknek segíthetnek. A program QR-kóddal kapcsolódott a kiállítások műtárgyaihoz. Ha a siket odalépett egy alkotáshoz, a mobilján megjelent a művel kapcsolatos előre felvett tájékoztató jelnyelvi tolmácsolás. A kezdeményezésnek nemzetközi visszhangja is lett, a The Guardian 2013 áprilisában a világhírű múzeumokat összehasonlító cikkében A legjobb akadálymentesítés minősítést adta a magyar találmánynak. A Szépművészetit azonban bezárták, jelenleg is tartanak a felújítások.
– Más hazai múzeumhoz is bekopogtunk a programunkkal. Sehol sem volt érdeklődés– jegyzi meg Bonecz.
Amúgy a kultúra akadálymentesítése nem olyan munka, amelyből meg lehetne élni nálunk. A 90 decibel Project munkatársai a főállásuk mellett, elhivatottságból foglalkoznak ezzel. Bonecz Ervinnek is van főállása: ő a Magyar Cochleáris Implantáltak Egyesületének elnöke, és az európai szervezet alelnöke is. Ha végez a napi teendőivel, gyakran beül az autójába, és elindul vidéki városokba is színházi előadásokat narrálni. Nem egyszer a vakokat is ő viszi-hozza. Számukra ugyanis az a legnagyobb probléma, hogyan jussanak el idegen helyekre, ismeretlen színházakba.
Bonecz Ervin következő célja, hogy kisbuszt szerezzen a látássérültek szállításához. A pályázatukat elutasították, a Vakok Állami Intézetének sincs ilyen járműve.
Bonecz fontosnak tartja, hogy a fogyatékosoknak ne külön előadásokat szervezzenek, hanem ők is ott üljenek a nézőtéren az épekkel együtt. Ez is hozzátartozik a kölcsönös érzékenyítéshez. A hendikepesek többsége elzárkózva, izoláltan él. Csak a saját szűk köreikben érzik magukat biztonságosan. A kultúra azonban új közösségeket teremthet a sérültek és egészségesek között, hisz a színházban mindannyian egyformán nevetünk és könnyezünk.
