Veress Zoltán, aki írott betűket álmodott

Éles eszű, erős, mély tehetség volt; ha zenésznek születik, orgona, fuvola, mélyhegedű egyformán illett volna hozzá; költő volt, regényíró, gyermekeknek remek tréfamester, bölcseknek mély elemző. Tudtam: minden hangszert mesterien szólaltat meg. Okosabb volt a megengedettnél. Kisdiákként keresett fel hajdan, Kolozsváron, tán a szerkesztőségben, Sztálin születésnapja előtt: „Kérem, beszéljen az iskolai ünnepségünkön – de ne túl hivatalosan...” Tizenvalahány éves lehetett. Felfogtam: nehogy bombasztikus legyek... Tehát összemetéltem csicsás álfolklórsztorikat a vezérről: be jószívű, bölcs és igazságos! Másra nem is volt szükség. Zsúfolt díszterem, a műsorban is föllépett, duettben egy kislánnyal: hegedű+zongora. A későbbi házaspár koncertezett. Amikor megjelent Zoltán első, fontos regénye, a Szeptember, neje, Magdus is bemutatkozott jó írással.

Kamasz-összeesküvésben Zoltánnal lecsukták Palocsay Zsigát, Bodor Ádámot, Szekernyést s másokat. Szamosújváron ültek. Aztán kényszermunka: bányában. A borbereki írószövetségi alkotóház alatt is ugyanaz a piritbánya kanyargott. Tán Földes Laci súgta oda, lefele mutatva: itt senyvednek... Próbáltunk „lelátogatni” – abszurd kísérlet. De Erzsébetbánya alatt ugyanez a pirit- s aranybánya kanyarog. Rájuk gondoltam, odautaztam.

Az ötvenhatos törvényszéki perekre (már az Utunknál dolgoztam) kihajtottak minket a laptól testületileg. Döbbenten hallgattuk a vad vádbeszédek inszinuációit. Pláne a lefogott diákok verseiről. Fodor Sanyival nagyokat dühöngtünk. Híre ment. Hívattak a megyei pártbizottsághoz: mit ugrálunk? Mondtuk: ne szekus tisztek elemezzék vádiratban a fiatal költők verseit... Hűha! Tíz nap múlva ismét hívattak. Átnyújtották (miniszteri aláírású!) kinevezésünket törvényszéki irodalmi szakértőkké. Másnaptól két hétig már elkobzott kéziratokat szakértettünk. (E két hétből hazudta húsz év múlva az írott pletyka is, hogy szekus besúgó voltam.) Hat vádlott papírjait vizsgáltuk át, közülük ötnek a teljes bűntelenségét bizonyítottuk be. A hatodik, D. B., tán felvágásból, állítólag azt hajtogatta kihallgatójának, hogy fegyveres felkelést szervez, neki már gépfegyvere is van...

„Nézze, ez abszolúte gyanús! – mutatott verses kéziratot S., a kezdő szekus. – Nagyon gyanús!” Belenézek. Szentatyám! „Ezt a szöveget ismerem!” Másnap az Utunk lapgyűjteményeit éjszakáig lapozom. Megvan! Az öreg baloldali költő, Geo Bogza akadémikus Lenin-verse! Bogza megjárta a polgárháborús Spanyolországot, rendszeresen írt a korai kolozsvári Korunkba, imádta József Attilát és Brassait... A Lenin-verset (tán ezért gyanús?) V. Z. fordította. Kerülő úton megnyugtatnám Zoltánt: ebből nem lehet baj. De ő – mondja Magdus – munkaszolgálatos katonaként szügyig vízben dolgozik Arad megyei rizsföldeken.

Zoltán nagyra becsült Korunk-szerkesztő lesz évekig. Aztán Csoóri Sándor hív föl telefonon: „Itt vannak Veress Zoliék két unokával, Svédországig akartak jutni, a magyar–osztrák határon leszedték őket a vonatról. Vedd át tőlem a stafétát, segíts nekik, mert én most repülök New Yorkba...”

Átveszem hát a feladatot. Ezúttal repülőn próbálkoznak. Rábukkanok egy Erdélyben jártas több mint középvezetőre, tudja, kicsoda Veress Zoltán, engem is ismer, egy óra múlva visszahívást kér. Lediktál egy telefonszámot, adjam oda Zolinak, ballagjanak nyugodtan a géphez, ha valami zűr van, adja oda a telefonszámot, ott megkapják a szükséges eligazítást. Simán fölengedik őket a gépre, boldogan, magammal eltelve sietek haza. Beugrik hozzánk Novák Tata. Ujjongva hencegem el a sikert. Órájára néz: „Ha érkezéskor nem tudják megmondani, ki várja őket a reptéren, visszafordítják őket.”

Körbetelefonálom a világot, megkapom a Kolozsvárról rég Stockholmba költözött barátnőnk, Wendt Baba számát, közlöm vele, hogy hánykor kell kint lennie a reptéren. Fegyelmezetten haptákba vágja magát. Megint Tata a bölcs: „De Zoliék mindezt honnan tudják meg?” Rémületemet látva elmosolyodik: „Ne aggódj, a gép valahol útközben is leszáll. Tudakozd meg, hogy hol, hívd fel azt a repülőteret, hozzák a telefonhoz V. Z. utast, aki Budapestről Stockholmba repül. És sikerül! Minden sikerül! Kísérteties. Összedolgozott az ismeretlen „több mint középvezető”, az ő erdélyi tudása, a Zoli markában szorongatott telefonszám, Tata bölcs esze és jártassága, a Wendt Babához vezető szálak, a tranzitreptér alkalmi ügyeletesei: minden klappolt.

Csoórinak máig nem meséltem el, milyen könnyen, egyszerűen sikerült az egész kis akció...

Zoltánnak volt egy titka. Néha írásban álmodott. Nem képekben, történésekben – amit álmodott, azt álmában megjelenő írásából olvasta ki. Szavamra! És ami nála és benne (számomra) a legcsodásabb: a gyermekverseiben, verses meséiben csillogó derű, jóság, lelemény, humor! A Tóbiás és Kelemen, az Irgum-Burgum Benedek hallatlan sikere, sokszoros kiadása győzedelmes cáfolata annak, hogy ma már a gyerekek is csak a műszaki rémtörténetek rajongói...

Bodor Pál