Vámpírpár

Szörnyek, szellemek, tündérek, kísértethajó átvágott nyakú kormányossal, templomromok, köd, vihar, ismeretlen eredetű jajveszékelés, miszticizmus, váratlan alakváltoztatások – íme, az angol gótikus regény receptje, direkt átjárással a túlvilág titkaihoz, az álmokhoz, a tudatalattihoz, a fantáziáláshoz. E műfajból nőtt ki aztán a horror, a sci-fi, a krimi, a fantasy ágas-bogas fája. Elemeit használta a tobzódó romantika is.

Szereplői közt előkelő helyet kaptak a vámpírok, akikről számosan hirdették: ők a darwini evolúció félresikerült kísérletei. A vér pedig az élet maga, így a vérátömlesztés egyszerre tűnt gyógymódnak, erőszaktételnek és varázslásnak. Úgy gondolták, a nőt a férfi vérével kell „felerősíteni”, hogy jobb „tenyészanya” legyen, aki képes lesz felsőbbrendű embereket szülni.

Drakula történetét több mint száz évvel ezelőtt Bram Stoker hozta divatba, a most szóban forgó könyv (A szerelmes Drakula) afféle remake-nek tekinthető a romantikus ezotériára nyitott mai olvasók számára.

A viktoriánus Angliában a Drakula-, Frankenstein-rémtörténetekhez hozzácsapódott még a 19. századvég feminizmusa. Ezzel magyarázható, hogy emancipálódott hősnőnk, Mina maga is vérszopóvá válik e fertőző kapcsolat révén, amely hétszáz éve fűzi össze Drakulával. („Az idő összeomlott”, „minden idősík egyszerre létezik” – tanítgatja szerelmesét a gróf.) Kapcsolatukban szerepet játszik a női libidó, amelyet akkoriban a műveltebb férfiak egy része a hisztériával azonosított, mondván: „a női agy gyengeségéből” fakad. Kezelésére az őrültek háza szolgált, ahol a téboly, az „agyláz”, az „erotopátia” ellen sokszor szadisztikus módszereket alkalmaztak.

Drakula és szerelme időutazáson vesz részt, kalandjaik végén elégedetten jegyzi meg a férfi: mire hazaérünk, az ódon kastélyban már alighanem feltálalták reggelire a „harapnivalót”. (Nincs is ennél biztatóbb egy munkából megtérő, ambiciózus vámpírpár számára.)

(Karen Essex: A szerelmes Drakula. Fordította: Bánki Vera. General Press Kiadó.)