Vakrepülés Moszkvába
Történelmi, irodalmi dokumentumfilmjeit külföldön is többször díjazták. A 9. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon A szovjet levelezőpajtás című művével szerepelt. Elhatározta: Moszkvába utazik, s felkutatja gyerekkori levelezőpartnerét, Julija Lukjanovát. SZÉKELY ILONA interjúja.
- Bevallom, tizenkét évesen én is leveleztem Szvetlánával, egy leningrádi lánnyal, és mindig örültem, ha postaládánkban feltűnt a piros-kék szegélyű boríték. Aztán az orosztudásom miatt egy év után abbahagytam az írást. Ön viszont három évig bírta. Hogy jutott eszébe elővenni a harmincéves leveleket, s éppen erről filmet forgatni?
– A levelezés a nyolcvanas évek elején kezdődött. Évekig foglalkoztatott a téma: mi volt az az abszurd történelmi helyzet a gyerekkorunkban, hogy a kis csatlós Magyarországon mi sokkal jobban éltünk, mint a birodalom központjában, Moszkvában. Volt választék a húsboltban, az élelmiszerért nem kellett órákig sorban állni, s ha korlátozottan is, de kaptunk útlevelet, utazhattunk külföldre. Erről egy szovjet gyerek álmodni sem mert.
– Ez kiderült a levelekből?
– Lehetett olvasni a sorok között. Mert miről írhattunk egymásnak: u nasz pagóda harósaja, igyot sznyeg, és hogy hova megyünk nyaralni. Mi mentünk az NDK-ba, ’82-ben pedig már Londonban is megfordultunk. Julija viszont mindig csak a nagymamájánál nyaralt egy Moszkva melletti faluban. És az ajándékok, amelyeket a borítékban küldtünk, még fontosabbak voltak. Én nagyon örültem a Nu, Pagagyí! dimenziós naptáraknak, amelyeknek az egyik felén farkas, másikon nyuszi volt, ő pedig mindig Juicy-fruit gyümölcsízű rágógumit kért, mert az lapos volt, s belefért a borítékba. Ebből sejtettük: a rágó ott hatalmas kincs. A filmezésben az is motivált, hogy a fiam tizenhárom éves, és már a címet sem érti. Nem tudja, mi az, hogy szovjet, nem ír levelet papírra, mert ott az e-mail és az SMS. A pajtás szóról nem is beszélve. Ráadásul azt vettem észre, hogy mi magunk is hajlamosak vagyunk felejteni. A rendszerváltás után szocializálódott húszon-, harmincéveseknek is meg akartam mutatni: milyen volt gyerekkorunk a gulyáskommunizmusban.
– Moszkvába repülővel is utazhatott volna, ön mégis vállalta a hosszú utat: vonatra ült, itta a csáját, kis tükörben borotválkozott. Mindezt úgy, hogy nem is tudta pontosan, Julija még mindig a borítékon lévő címen lakik-e, vagy sem. Elvégre harminc év telt el.
– 1984-ben iskolai kiránduláson jártam Moszkvában, s akkor is vonattal. Határozottan emlékszem, ahogy Záhony után megváltozik a táj, s majdnem két napon keresztül zakatoltunk nyírfaerdőkön keresztül. Ezt az élményt akartam visszahozni, s egyúttal ráhangolódni a belső utazásra. Az sem számított, hol találom meg Juliját, illetve egyáltalán megtalálom-e. Vakrepülés volt a film, elejétől fogva kamerával vettük az egészet, s nem tudtuk, mi lesz a vége. Ebben a történetben az út legalább olyan fontos volt, mint a célba érés.
(Az interjút teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)
