„Tisztelettel kérem, segítsenek!”

„25 hónapja nincs állásom. A gödör legalján tengődünk – most a folyamatos kenyérproblémák mellé újra jött a hideg idő: éppen 15 fok van a szobában, nem tudunk fűteni sem. Már nem akarok kibírni így még egy telet. Ez nem emberhez méltó élet. Velünk – a lányommal, akinek szintén nincs munkája, mert nem egészséges – van a 80 éves édesanyám, az ő nyugdíjából vegetálunk. Arra kérlek, ne vedd zaklatásnak a levelem, talán a 32 év a pályán – Dolgozók Lapja, 24 Óra – elég lesz arra, hogy most kapjak egy kis segítséget a jótékonysági koncert bevételéből. Köszönöm.”

„Tizenhét éve vagyok beteg, hét éve ágyhoz kötve, – stroke és három agyvérzés után sem járni, sem beszélni, sem írni nem tudok – szívbeteg feleségem lát el. A jobboldalam teljesen lebénult, ízületi gyulladás miatt évente többször kórházi kezelésre szorulok, más betegségem miatt is 12-féle gyógyszert kapok, ezek havi 24.600 Ft-os költsége és a lakótelepi rezsi (85.000/hó) már a nyugdíjamból nem kifizethető. Minden összegű segítség sokat jelent és hálásan megköszönöm. (Az adatlapot feleségem töltötte ki, hetedik éve a lebénult kezem miatt írni nem tudok.)”

A MÚOSZ segélykérő adatlapján öt sor van az indoklásra. Keleti Éva, a Szociális Bizottság elnöke évente több száz, pár mondatos segélykiáltást olvas végig.

– Egy neves kollégánknak az előtt adtunk gyorssegélyt, hogy a rendőrség kilakoltatta volna. Zongoráját, bútorait eladta, egyetlen ágy volt csak a lakásban. Egy költő az öngyilkosság szélén állt, barátja szólt nekünk. A férfi felesége balett-táncos volt, megsérült, leszázalékolták. Neki nem volt munkahelye, versei nem jelentek meg.

Keleti Éva a MÚOSZ egyik elnökségi ülésén kongatta meg a vészharangot, mire a testület a többi újságíró szervezettel közösen jótékonysági koncert szervezésébe fogott. A bevételeket a szövetségek delegáltjaiból álló bizottság fogja szétosztani.

– Két év alatt a felére csökkent a segélyre fordítható pénz, miközben a segítségre szorulók száma egyre nő. 2010-ben még közel öt millió forintot osztottunk szét: 32-en kaptak negyedéves segélyt, 95-en esetit. Tavaly már csak valamivel több, mint három millió jutott, idén pedig a harmadik negyedévig csupán két millió forintból tudtunk segíteni, 24 kolléga negyedéves, 29 eseti támogatást kapott – sorolja az adatokat Tóth Károly, a MÚOSZ elnöke.

Négymillió maradt

Idén októberig már kétszázan fordultak a szövetséghez. Olyanok, akiknek a negyedévente kapható, maximum 22 ezer forint, vagy az eseti 25 ezer is maga a túlélés.

A MÚOSZ mellett működő Szolidaritás Alapítványt még 1990-ben Ritter Aladár, neves laptervező-tipográfus hozta létre hatszázezer forintos alaptőkével, hogy a rászoruló újságírókat a kamatokból támogassák. Nyolc éve még 32 milliós tőkéből gazdálkodtak, ma csupán négymillióból, s már nem a kamatokból segélyeznek.

– Korábban a MÚOSZ, de gyógyszergyárak, bankok, telekommunikációs cégek, nagyvállalatok befizetésére is számíthatott az alapítvány. Most sehol nincs pénz – mondja Tóth.

A segély feltétele a minimum évtizedes, bármely újságíró-szervezetnél vezetett tagság, legalább hetven éves életkor és minimálbér alatti egy főre eső jövedelemigazolás.

Hat-nyolc éve még a kérelmek zömét hetven-nyolcvanéves újságírók küldték be, akik alacsony nyugdíjukat próbálták kiegészíteni. Ma már a kérések 30-40 százaléka negyvenöt éves vagy még fiatalabb kollégáktól érkezik, mert nem találnak munkát és semmilyen jövedelmük nincs.

– Több etapot éltünk meg – mondja Keleti Éva. – A rendszerváltás idején sok újság megszűnt. Saját munkahelyem, az Új Tükör egyik napról a másikra zárt be, mert a vezetés szerint a 80.000 eladott példányszám nem tette rentábilissá. A Kurír váratlan megszűnésekor is sokan kerültek hirtelen az utcára, azután pedig a megyei lapok kezdtek vergődni. Az én generációm nem úgy nőtt föl, hogy azt gondoltuk, gyűjtögetnünk kell. De már a negyveneseken is segíteni kell. Sokaknak nemhogy biztos státusz, de megbízás se jut.

„Édesanyám, akit 11 évig ápoltam, ez év január 7-én elhunyt. Amiből éltünk, az ő nyugdíja és az én ápolási díjam is (havi 21300 Ft) megszűnt. Tisztelettel kérem önöket, hogy amíg munkát nem találok, segítsenek!”

„Ebben az esztendőben ötször voltam kórházban. Négyszer a Nyírő pszichiátriáján, egyszer pedig láboperáción a Baleseti sebészeten. Jelenleg nincs kenyérpénzem. Tartozásom van a Vízműveknek, a Gázműveknek, szerencsére a telefonnal és a villanyszámlával egyenesben vagyok. Tisztelettel kérem a segítségüket.”

Keleti Éva azt mondja, egyre több a hasonló levél. Nem egy kérelem mellé csatolnak orvosi látleletet, amely igazolja, hogy a betegség idegi alapú, vagy küldenek több tízezres gyógyszertári számlát.

– Pár tucat ember a kirakatban van, ezért a társadalom azt gondolja, az újságírók jól keresnek. Holott az újságírók zöme teljesen elszegényedett – állítja Keleti Éva. – A segélykérők között korábbi rovatvezető, főszerkesztő is van. A nyomtatott sajtó munkatársai a legfenyegetettebbek. Ma már a lapok nem engedhetik meg maguknak, hogy valaki havonta egy-két cikket írjon viszonylag magas fizetésért, még akkor sem, ha azok minőségi anyagok, oknyomozó riportok voltak. Aki pedig utcára kerül, talajt veszít: a gárda kicserélődött, nem működnek a régi kapcsolatok. Ráadásul a konfliktusokat generációsan is szítják: az idősebb, magasabb fizetésű újságírót inkább elküldik, mert jobban megéri két olcsóbb fiatal.

A rendszerváltás óta három újságíró-kutatás készült, a legfrissebb 2006-os. Újabbra azóta nem futotta. Az elemzéseket készítő Vásárhelyi Mária szerint az egyik legnagyobb nehézség, hogy a zsurnaliszták döntő része nem alkalmazott.

– Vállalkozói létbe kényszerítve élnek, tébét legfeljebb a minimálbérig fizetnek utánuk. A szerkesztőségek pedig egyre több munkát akarnak egyre kevesebb emberrel elvégeztetni. Az újságírók nagy része azonban nem tud megélni egy bevételből, ezért szétforgácsolják magukat.

Manipulál az állam

A szociológus szerint a nyomtatott, s ezen belül is a vidéki újságok munkatársai a legkiszolgáltatottabbak. Az elektronikus média kilátásai, tulajdonostól függően valamivel jobbak, ezen belül is biztosabb a kenyér a legnagyobb internetes lapoknál. Az újságokhoz képest a közszolgálati médiumok is jobb helyzetben vannak, persze ez közel sem mérhető a kereskedelmi tévés gázsikhoz képest.

A nők helyzete a hatvanas évektől kezdve nemcsak jövedelem, de karrierszempontból is nehezebb, mint a férfiaké. A politikai választóvonal pedig az elmúlt évtizedben lett meghatározó.

– A nem kormánypárti médiumok helyzete katasztrofális. A piacról nem tudnak megélni, az állam pedig, politikai alapon gátlástalanul manipulálja a hirdetési rendszert.

A kommunikáció szakok azonban továbbra is ontják a munkanélküli újdondászokat.

– A túlképzés óriási probléma – mondja Kósa Csaba, a Magyar Újságírók Közösségének elnöke, aki korábban tanított. – Ötszáz embert bocsátottam a pályára, jó, ha húsznak-harmincnak van állása. Nem tudom, hogy egy koncert mennyire tudja megmozdítani a társadalmat akkor, amikor sokaknak van kenyérgondja. De legalább tíz kollégát ismerek, akiknek nincs pénzük fűtésre, noha kisgyerekük van. Talán legalább rajtuk tudunk segíteni.

– Álságos píárakció összefogásról beszélni, amikor a jobboldali sajtóban dolgozók némelyike publicisztikákban kifejezetten szurkol a baloldaliak ellehetetlenüléséért. Több száz embert rúgtak ki – politikai tisztogatás okán – a közszolgálatból, az újságírók azonban hallgattak. Hogyan várható el társadalmi együttérzés, ha a szakmán belül sem érvényesül hosszú ideje a szolidaritás minimuma sem? – veti fel Vásárhelyi Mária.

Tóth Károly szerint az újságírás rendszerváltáskori tekintélye a médiaháborúk kitörésével elveszett.

– A szakma pártpolitikai érdekek mentén – meggyőződésből vagy épp egzisztenciális félelemből – polarizálódott. De éppen ezért fontos, hogy legalább most összefognak a szervezetek, és tervezzük a további együttműködést.

Megfélemlítve

Kósa Csaba hozzáteszi: az újságírók érdekeit képviselni sokszor azért is nehéz, mert saját bajaikkal a nyilvánosság elé nem mernek kiállni.

– A megfélemlítés a kilencvenes évek óta a magyar sajtó életének része. Önkritikusnak kell lennünk: a szakmai szervezetek hatékonysága nem elegendő, egy-egy nyilatkozat kevés. A koncert viszont konkrét segítséget jelenthet. És egy lépés, hogy a helyzet ne vaduljon el még jobban, hogy tudjunk szóba állni egymással – legalább azokért, akik a legnyomorultabb körülmények között élnek.