Tibi, te bitang jó!
Nem vagyok biztos abban, hogy mindenki számára világos az egyik címbéli utalás. Tudniillik az, hogy valamikor a hatvanas években létezett egy pesti sláger – Psota Irén előadásában –, amelyben egy Tibor nevű fiatalember említődött, nem éppen pozitív kontextusban („Tibi, te bitang, ó!”).
Ezt a hajdani slágerrészletet dolgozták át a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény munkatársai csokoládágyár-történeti kiállításuk címéül. Mondom, azt nem tudom, hányan vannak, akik rögtön értik ezt az utalást, de azt tudom, hogy a Tibor becézett alakja mindenkinek ugyanazt (is) jelenti ebben az országban: egy jellegzetes alakú és ízű csokoládét. Vagyis a cím pompás hívószó is, ha az ember csokoládégyár-történeti tárlatra vágyik.
A szerény anyagból (fényképek, magyarázó szövegek és csokoládépapírok a falon, s egy kivénhedt szaloncukor-csomagoló gép az egyik terem közepén) egy izgalmas család- és gyártörténet rajzolódik ki. A Stühmer családé természetesen, amelynek tagjai a tizenkilencedik század második felében vetették meg a lábukat Pesten, s rövid idő múlva a magyar csokoládégyártás egyik fellegvárává tették Szentkirályi utcai műhelyüket. Aztán a Vágóhíd utcában építették fel modern, új gyárukat. Az épület 1943-ban készült el, s mire 1948-ra újjáépítették, el is államosult. Ettől kezdve a család és a gyár története különvált, s bár a kilencvenes évek elején történt kísérlet az újraegyesítésre, ez nem sikerült. Ma tehát él a gyár, és él a márka, de ez már külön történet.
A megnyitón volt kamarazene és históriai előadás, volt vetítés (a Csokoládé című film részleteivel), és volt színház is (a Garabonciás Együttes játszotta el a csokoládé születésének mitikus történetét), volt sok érdeklődő, és volt Tibi – akiről áruljuk el, hogy egykor Stühmer Géza kisunokájáról kapta a nevét.
Vajon mi lehet vele?
