Tell Vilmos szabadsága

A vonatok, ha nem is zakatolnak, kétségkívül kanyarognak Svájc hegyei-völgyei között, minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyen, meredek hegyoldalakon, sziklák belsejében, alagutakon, viaduktokon át, csak bámulja őket az ember, mintha egy óriás nyomkodná vidáman a gombokat irdatlan terepasztalán.

Aki Svájcban járva nem ül legalább egyszer vonatra, semmit se látott az országból. A svájci vonat ugyanis jelkép, akár az óra: a szakértelem, a precizitás, a megbízhatóság jelképe, vagyis azé, ami Svájcot azzá tette, ami. Az országot behálózó síneken futó piros, zöld, kék, fehér vonatok, a háromezer méter fölé kapaszkodó fogaskerekűk arról mesélnek, mire juthat egy ország, ha a villamosítás nem a szovjethatalommal, hanem a demokráciával párosul. Az óriás terepasztalán ugyanis – természetesen – villanyvonatok futnak, nem ám bűzölgő dízelek vagy nosztalgikus gőzösök. És hát futnak fölöttük a magasfeszültségű vezetékek is, hatalmas tartóoszlopaik ott ágaskodnak a zergék és mormoták birodalmában is, a fotósok őszinte sajnálatára. Hja, valamit valamiért.

Ami azt a bizonyos demokráciát illeti, Svájc ugyanúgy kiteheti a kirakatba, akár az óráit vagy a csokoládéit. Megszületését 1291. augusztus 1-jére teszik, amikor három paraszti közösség, a három őskanton, Uri, Unterwalden és Schwyz szövetséget kötött egymással. Az együttműködni kész, tehát igen bölcs és írástudó tehénpásztorok akkor írták alá a Bundesbriefet, s a nagyobb demokrácia kedvéért, és mert még annál is bölcsebbek voltak, egy várost is bevettek a Bundba, ez Luzern. Itt, az Északi-Alpok festői völgyeiben, a Vierwaldstätti-tó vidékén, melynek erdeiben ma is ott jár Tell Vilmos szelleme, itt született meg hét évszázaddal ezelőtt a világ egyik leggazdagabb országa.

De mitől lettek ilyen gazdagok? – töpreng az utazó, miközben kényelmesen hátradőlve nézi a tájat. Hiszen nem volt semmijük, csak ezek az óriási hegyek, néhány tehéncsorda meg pár nehezen járható hágó, melyek úgy-ahogy összekötötték őket a világgal. Ebből meg lehet gazdagodni? Buszunk épp szálláshelyünkről, az ódon szépségű Bürglenből elindulva – nem mellesleg a svájciak ezt a települést nevezték ki a sosem volt Tell Vilmos szülőfalujának, benne szoborral, szülőházzal, múzeummal és sok száz éves házakkal – kapaszkodik fel a Szent Gotthárd-hágó kétezer méteres magasságába. S ahogy hallgatjuk tovább a mesét itt, Svájc születésének elképesztő szépségű helyszínein, egy szó üti meg a fülünket újra meg újra: szövetség. Itt minden csatának – és sok csata volt – ez lett a vége. A győztesek nem döngölték földbe ellenfelüket, mert az más völgyből érkezett, más nyelven beszélt vagy más színű teheneket legeltetett, hanem szövetséget kínáltak neki, s a vesztesek nem revánsot akartak venni, hanem életben maradni és boldogulni.

A szövetségek és a kompromisszumok növelték és erősítették ezt az országot az évszázadok során. S amikor már elég nagyok és erősek voltak, amikor már minden völgyközösség és minden város szövetségbe tömörült, s amikor a vallási harcok is elcsitultak, és katolikusok meg protestánsok is megfértek végre egymással, békét köthettek az egész világgal. Svájc az 1648-as vesztfáliai béke óta semleges ország.

A legmilitánsabb semleges ország a világon: háromszázhatvan éve békében él, és háromszázhatvan éve folyton a háborúra készül. Svájcban általános hadkötelezettség van érvényben, minden svájci férfi élete végéig bármikor behívható, és harminckét éves korukig be is hívják őket, állítólag szeretik is ezt a kis „kikapcsolódást” a hegyek között. Otthon tartott fegyverüket, egyenruhájukat a professzionálisan működő svájci háziasszony ugyanolyan rendszerességgel tisztogatja, mint bármi mást, ami odahaza az útjába kerül a vízkövesedésre hajlamos mosdókagylótól a dugaszolóaljzatok apró lyukaiig – utóbbi művelethez fültisztító pálcikát használtak még a hetvenes években, azóta lehet, hogy fejlődött a technika.

A kiválóan képzett svájci katonáknak nagy volt az ázsiójuk, Európa minden uralkodója alkalmazta őket, így időnként egymás ellen is kellett harcolniuk. Mindenesetre a zsoldosok szép pénzt hoztak a kantonoknak, munka volt bőven. Tulajdonképpen a katona volt az első kiváló minőségű svájci exportcikk. 1506 óta ők adják a pápa testőrségét, egyben a vatikáni hadsereget, a parancsnokot a hagyomány szerint általában a katolikus Luzern küldi.

Luzern – az őskantonok szövetségese s velük együtt a katolicizmus védőbástyája – Svájc leghangulatosabbnak tartott városa. A csodás Kapellbrückéről és az oroszlános emlékműről híres. Utóbbi egy sziklafalba vésett, haldokló oroszlánt ábrázoló szép dombormű 1821-ből. A város ezzel állított emléket a francia forradalom idején XVI. Lajos szolgálatában elesett kétszáz svájci katonának. Még a republikánus lelkületű szemlélő is egyet kell hogy értsen Mark Twainnel, aki a világ legszomorúbb kőszobrának nevezte a luzerni oroszlánt. A város másik jelképét, a híres Kapellbrückét pedig elnevezhette volna a világ legszomorúbb hídjának.

A világ legrégebbi fedett fahídját 1356-ban építették a szorgos luzerniek a Reus-folyó fölé, az ott álló víztorony mellé. A tető kis timpanonjait szépen kifestették, a korlátokat telerakták virágokkal, és több mint hatszáz évig vígan sétálgattak rajta. Egészen 1993-ig, amikor valaki eldobott egy cigarettát, és a híd nagy része leégett, a száztizenegy képből csaknem nyolcvan odaveszett. Alig egy év múlva a hidat eredeti formájában újjáépítették, a festményeket a híd korábbi megrövidítésekor kiemelt és gondosan megőrzött képekkel pótolták. Ma egy tábla jelzi, meddig tart a régi híd, és hol kezdődik az újjáépített szakasz.

A híd mellett kis piac, egy asztalon hatalmas sajthegyek. Pecorinót árul a latin vérmérsékletű, de csöppet sem szívélyes árus, ránk mordul, amikor svájci sajtot kérünk. Hiába, itt Svájcban érdesebb a stílus, megint emlékeztetnünk kell magunkat: hiába az ismerős hegyek, ez nem Ausztria.

Svájcot mindig olyannak képzeltem el, mint valami patikát. Hogy ott minden tiszta, fényes, csillogó. Nos, tisztának tiszta, de hogy fényes és csillogó lenne, hát... Inkább szürke, mint Bern barátságos, árkádos főutcája vagy a Gornergratra vezető turistaút kövei. Puritán és takarékos. Semmi túlzás, semmi cicoma, semmi Gemütlichkeit. Mutass kevesebbet, mint amennyi vagy – mondják a protestáns lelkületű svájciak, és ehhez is tartják magukat.

Szállodánk három méter hosszú erkélyén egyetlen kis virágláda árválkodik, benne három tő muskátli. De sok helyen, ahol lehetne, még ennyi virág sincs. A városi parkokban láthatólag koncepcionálisan nem locsolnak, a lausanne-i Olimpiai Múzeum egzotikus kertjében a forróságban kiégett a fű, az ágyásokban szomjasan kornyadoznak a rózsatövek. Azért van üdítő kivétel is: Zermatt gyönyörű házai tele vannak virággal, a meredek hegyoldalakon pedig annyi a szőlő, mintha a toszkán dombok között járnánk.

A reformáció emlékműve Genfben kötelező zarándokhely. Több mint száz méter hosszú dísztelen kőfal, szemben az egyetemmel, az egykori városfal helyén. Genf a reformáció születésének helye, védőbástyája, a „protestáns Róma”. A fal közepén a nagy reformátorok, Farel, Kálvin, Béza és Knox egyforma mozdulatlanságba dermedt alakja, a fal jobb oldalán valahol ott áll Bocskai István is. Az emlékmű 1917-ben készült el, a szocialista realizmus sok ihletet meríthetett belőle. Rám mindenesetre e monumentális kőalkotásnál nagyobb hatást tett Kálvin széke a genfi katedrális egyik oszlopának tövében.

A Genfi-tó parti sétányát fehér vurstlisátrak lepik be, alig találjuk meg köztük a mi Sissi királynénk karcsú kis szobrát. Szemben egykori lakhelye, a patinás Beau Rivage szálloda, innen indult végzetes útjára, egy hajókirándulásra a királyné, amikor a kis kikötőben, épp, ahol a szobor áll, halálos tőrdöfés érte. A tó a méltatlan zsibvásár ellenére is gyönyörű, és jutalmat is tartogat nekünk. Túlpartja fölött, a messzi távolban egyik útitársunk megpillantja a Mont Blanc hófödte csúcsát. Sokáig kell keresgélni, mire mi is ki tudjuk venni körvonalait a fehér felhőpamacsok között.

Svájcot lehet csodálni, tisztelni, talán még szeretni is. Csodálni azért, hogy azok a tehénpásztorok tényleg a semmiből teremtettek itt egy világot. Hogy kitaláltak néhány dolgot, a zsoldoskatonát, a bankokat, az órát, a bicskát, a sajtot, a hegyi vonatokat, a szervezett turizmust és a közvetlen demokráciát – és mind bejött nekik. Tisztelni azért, hogy évszázadokon keresztül képesek voltak elviselni egymást, akármilyen nyelven beszélnek is, akárhogyan hiszik is az Istent. És szerethetjük őket a szép legendáikért, Tell Vilmosukért és a berni mackóért. A szabadságukért. És a bátorságért, amellyel ezt a szabadságot megteremtették maguknak.