Tarjányi Péter az ügynökaktákról és az elmaradt szembenézésről
Megjelent Tarjányi Péter és Dosek Rita legújabb, A pápa emberei című könyve, amely történelmi kalandregény formájában mutat be egy Magyarországon nagyrészt feldolgozatlan témát, a kommunista állambiztonság által beszervezett katolikus papok történetét. Tarjányi Péterrel, biztonsági szakértővel, egykori kommandóssal beszélgettünk, akit titkosszolgálati múltja bőven ellát irodalmi alapanyaggal.
- Korábbi szakmai tapasztalataiból mit hasznosított a regény megírásakor?
– Azt, hogyan zajlik az akció, a nyomozás, a beszervezés, illetve hogyan működik egy hálózat, hogyan lesz valakiből ügynök, hogyan tudják őt behálózni. Van egy orosz közmondás, amely szerint, „ha erő van, ész minek”. Sokan azt hiszik, ezen a területen az erő dominál, miközben ez nem igaz, mert kőkeményen ész- és csapatmunkáról van szó. Nem véletlenül, hogy a regényciklusunkban sosem bukkannak fel magányos hősök, minden oldalon csapatok dolgoznak – ez így van a való életben is.
- Ön kézközelből ismeri a titkosszolgálatok emberpróbáló világát. Miért döntött úgy, hogy a regényeiben is ezzel a miliővel foglalkozik? Naiv módon úgy gondolnám, örül, hogy megszabadult tőle.
– Részint azért, hogy kiírjam magamból. Ha nem is terápiás jelleggel írok, de majdnem. A történelmi oldala pedig felvillant olyan epizódokat az olvasóban – a nagypapa meséit, családi történeteket – amelyek felkeltik az érdeklődését. Nem véletlenül lett történelmi kalandregény A pápa emberei. Mi következetesen végigjártuk a helyszíneket, találkoztunk azokkal az emberekkel, akik a titkosszolgálati munkát végezték a kommunista érában. Megszólalt a múlt. Nem elsősorban levéltárakban kutattunk, inkább a történelmi összefüggések megtalálására helyeztük a hangsúlyt.
De megtaláltunk egykori tartótiszteket is – magyarokat,külföldieket egyaránt. A legmegdöbbentőbb élményünk az volt, hogy magyar oldalról, 30 év távlatából az egykori tartótiszt „megrántotta a telefonzsinórt”, és összehozott régi ügynökeivel, akik a mai napig katolikus papok. Ez a témakör egyszerre érdekes és elgondolkoztató, mert ez a múlt igenis itt van velünk, de ezt a múltat mi valahogy nem vesszük figyelembe, illetve nem vesszük észre.
- Mit gondol, miért falja az olvasóközönség az ilyen, titkokkal és összeesküvésekkel átszőtt regényeket?
– Az emberek egyszerűen szeretik a titkokat, de van ennek a kérdésnek egy másik oldala is. Nálunk – félig-meddig tudatosan – nem nagyon bolygatják az ügynökaktákat. A rendszerváltás óta majdnem minden évben felmerül, hogy milyen jó lenne megtekinteni ezeket a dokumentumokat, azután ebből nem lesz semmi.
Egyrészt kíváncsiak vagyunk, másrészt nem nézünk szembe a múltunkkal, és ez engem nagyon zavar, mert rendkívül tanulságos lenne.
Ezeket az ügynököket én nem ítélem el. Nincs jogom, hogy pálcát törjek bárki felett, aki annak idején együttműködött a titkosszolgálattal. Akik együttműködtek, azoknak sokszor nem volt más választásuk. Akkoriban, ha az állam kinyújtotta a kezét valaki után, előbb vagy utóbb fogást talált rajta. De mindenképpen fontos, hogy tudjuk, hogyan működött ez a rendszer.
