Színházterápia

– Melyek a közös vonások a Terápia sorozat fiktív figurája és saját személyisége között?

– Az elemző hajlam. Tudok figyelni, képes vagyok a fegyelemre. És persze magam is rapszodikus vagyok.

– Amikor a pszichológus először megy analízisre a mentorához, akit Csákányi Eszter alakít, úgy fogalmaz: kétségbeesetten dolgozik, és kétségbeesetten próbálja megőrizni a fiatalság látszatát. Fikció?

– Nem kétségbeesetten, de foglalkoztat az idő múlása. Leginkább az, mennyi mindent kellene elvégezni.

– Az elmúlás szab határidőt?

– Vagy az elhülyülés. Az elmúlásról eszembe jut Tolnay Klári „mintatörténete”. Nyolcvanöt éves volt, amikor egy este hazament a Madách Kamarából, megfejtett egy német és egy francia keresztrejtvényt, ivott némi konyakot, elszívott egy-két cigarettát, majd aludni tért. És többé nem ébredt fel. Amikor rátörték az ajtót, makulátlan ágyban feküdt, karjai keresztben a mellén. Mint Shakespeare Júliája egy régi rendezésben. De nálam azért ez nem aktuális. Még meg kell tanulnom franciául...

– A pszichológus szerepe visszahatott valamiképp a privát habitusára?

– Nem érzem. Hiszen nyilván azért osztották rám a szerepet, mert alkatilag stimmel. De sokat adott nekem. Például megtanított filmezni. Korábban csak egy-két komolyabb filmes lehetőségem volt. A Terápia első szakaszában még azt kértem, a fontosabb pillanatokban takarják el a tucatnyi stábtagot, aki szükségszerűen jelen van a forgatáson. Pár hét után már nem zavartak. A sorozat jó fogadtatásának pedig hatása lehet akár a színpadi munkámra is. Talán bátrabb leszek.

– Szorongva próbál?

– Hát, vannak kételyeim... Ezek a próbákon való elgyávulásban jelentkeznek. Megesik, hogy nem merek szélsőségesebb megoldásokkal kísérletezni. A színész nagyon egyszerű jószág. Ha sikere van, akkor hisz magában. De nemcsak a közönség visszajelzése számít ám. Az is elég, ha észreveszi a partnere elégedettségét. Csakhogy az ellenkezője is igaz: ötven felett is be lehet görcsölni, ha akár egy szemvillanásból kitűnik, hogy a rendező vagy a partner elégedetlen.

– Színészként gyötörhetik kételyek, de az igazgatás határozottságot feltételez. Ehhez kettős személyiség kell?

– Nem. Színészként is igyekszem egyenes lenni a karcosabb helyzetekben. Vezetőként pedig mindig annak kell lenni.

– Szakmája világnézetileg is megosztott, és tudható: a színi direktorok olykor erős politikai nyomás alatt dolgoznak. Pszichésen ez menyire erősíti vagy éppen horzsolja az embert?

– Az ilyesmit állni kell. És ma különbséget lehet tenni a minisztériumi és a fővárosi színházak között. Utóbbiaknak jobb. A fővárosi művészszínházak biztonságban működhetnek. Vagy: fővárosi támogatással nyílt meg a függetleneknek teret adó Jurányi Ház. Ez remek. Miközben a minisztériumhoz tartozó színházak közül kettőt bezártak, vagy éppen megint visszatartják a függetlenek támogatását.

– A kínos Új színházi direktorváltás a főváros sara.

– Az, mint annyiszor elmondtam, elfogadhatatlan. A Jurányi viszont jó. Sajnos tőlem ez várható: ezt is el fogom mondani, meg azt is. Egyébként sosem fordult elő, hogy politikai megfontolásból vagy a magunk gyávasága okán ne vittünk volna valamit színpadra. A politikánál sokkal erősebb tényező viszont már tartott vissza darabválasztásban: a közönség.

– A közönség miért ijesztő?

– Irdatlan a nyomás a színházakon, hogy szórakoztató műveket játsszunk. Amit egy kíváncsi, a világ és a színházi nyelv történéseivel élénk kapcsolatra vágyó társulat nem tud horzsolások nélkül tudomásul venni. De meg kell tölteni a négyszázas nézőteret.

– Az Örkény művészszínházként van számon tartva.

– Hiszen az. Ám nincs stúdiószínpadunk, ugyanakkor közlésvágyból bemutatunk olyan darabokat, amelyeknek stúdióban lenne a helyük. Az ilyen még akkor is rizikós, ha közben, mondjuk, a Liliomfira hetekre előre elkelnek a jegyek. A reflektívebb produkcióknak az előadásszámai is egyre csökkennek.

– Lehet, hogy a túlpörgött világban a színház már csupán mulandó esték színtere? És puszta illúzió, hogy képes nyomot hagyni az emberekben?

– Nem ezt érzékelem. Csak évek után derül ki, hagy-e emléket egy színházi este. Mi marad az élmény intenzitásából, egy színész gesztusából, az előadás kiváltotta érzetekből. Biztos, hogy ma is születnek komoly utóhatással járó produkciók. De az ember nem erre utazik, amikor elkészít egy előadást. Szakmai szempontok számítanak, például, hogy semmiféle előadás sem lehet unalmas. Amúgy nemcsak az előadás, hanem a közösségi együttlét is élmény. Ami egyre inkább a színházakba szorul vissza. Ezért sem értem azt a monoton, visszatérő gondolatot, hogy túl sok a színház a fővárosban. Hogy vetődhet ez fel bármikor, de főleg egy olyan politikai kurzusban, amely meggyőződéssel állítja: magyarságunkat cselekvéssel, gondolkodással fejezzük ki? Hogy lenne túl sok az olyan közösségi tér, ahol mindenképp megéled, hogy magyar vagy, és ezt nem frusztrációval, hanem örömmel, élménnyel, büszkeséggel teheted? Kétmilliós városban tízegynéhány kőszínház nem sok, hanem kevés!

– Jól felhúzta magát. Észrevette?

– Nonszensz is, hogy a színházi emlékezet azt fogja megőrizni 2012-ről: bezártak két fővárosi színházat – ez egyébként négy játszóhely volt. Az már másik fejezet, újranyitnak-e és hogyan. Ha nem tetszik egy színház, el kell csapni az igazgatót, és mást kell hozni. De bezárni nem lehet. Ami történt, az a dolgaink félreértése.

– Levezetőként említem: nemrég avatták a Madách Színház egykori direktorának, a két éve elhunyt Ádám Ottónak az emléktábláját egykori pesti otthonánál. Osztályfőnöke volt önnek a rendezőszakon. Úgy tartja a színházi emlékezet: esztétizáló, finoman teátrális stílusnak volt mestere. Mi érvényes még egykori tanításaiból?

– Minden színházi jelenséget a maga korában lehet értelmezni. Ádám Ottó nagy társulatot szervezett, több korszakos előadás született ott, majd esztétikáján lassan túlhaladt az idő. Tökéletes gesztussal lépett hátra, amikor úgy érezte, már nem fontos, amit tud, amiben hisz.

– Adott esetben képes lenne hasonló gesztusra?

– Remélem, de nem tudhatom. Én még azt gondolom, hogy érvényes színház vagyunk. Kérdezze meg majd akkor. Amit Ádám Ottó a pályája elején és a végén tett, ritka nagy formátumra vall.