Színház és politika

- Édesapja képzőművész, édesanyja gyógyszerész volt. Ön gyakran említi: színészetében gyermekkora a legmeghatározóbb. Miként?

– Édesanyám is erre a pályára készült. Ő szerettette meg velem a színházat, az operát. Ám a dunabogdányi főjegyző leánya mégsem választhatta e „ledér” hivatást. Végül öcsémnek és nekem sikerült megvalósítanunk az álmait.

- Mesélte korábban, hogy sráckorában férfiszínészek fényképeit vásárolta a trafikban. Amikor a boltos az okát firtatta, azt felelte: színházi példaképet keres. Főiskolai osztályfőnökében, Várkonyi Zoltánban megtalálta?

– Ritkán láttuk, rengeteg helyen dolgozott. Áradt belőle a tehetség, mégis szorongtunk tőle. Ha éppen jutott ránk ideje, rámutatott, mit rontottunk el, de a javítással nem sokat bíbelődött. Azért voltak személyre szabott észrevételei is. Még elsős koromban mondogatta, olyan vagyok, mint egy egyiptomi rajz: csak „frontoldalam” van. Biztatott: mutassam a többit is. Egyébként igazi példaképeim Sinkovits Imre, Darvas Iván, Latinovits Zoltán voltak.

- Eltérő karakterek.

– Sinkovitsban a drámaiságának és a komikusi vénájának az összhatása fogott meg. Darvasban az eleganciával társuló könnyedség. Latinovits szenvedélyével nyűgözött le. Volt, akiben a végletes különbözésünk vonzott. Másban az: kitartó munkával talán utolérhetem.

- A főiskoláról a Nemzeti Színházba szerződött, de négy évig csak apróbbakat játszott. Aztán majdnem másfél évtizedig nagyokat és sokat, ám a fővárosból kevésbé látható miskolci teátrumban. Nem sérül a színész a mellőzöttségtől vagy a „távolságtól”?

– A Nemzetiben önvizsgálatra kényszerültem. Akkoriban olyan férfiszínészek játszottak ott, mint Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Kálmán György, Agárdi Gábor. Megtisztelő volt mellettük lennem. Csakhogy el kellett döntenem: vajon azért jöttem-e a pályára, hogy kisebb szerepekben parkolgassak? Segített választ találni, amikor ’74-ben Sallós Gábor, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója azzal az ígérettel ajánlott szerződést: nála komoly szerepeket játszhatok különféle műfajokban. Tehát megérte vidékre menni. Másfelől: tizennégy évig távol a fővárostól – nem kevés a színész életében.

- Az önbecsülés szempontjából pozitív vagy negatív a mérleg?

– Akkoriban szinte minden napilap kritikában számolt be a premiereinkről. Majdnem az összes előadásunkat leadta a televízió. De egyben tartott az is: vidéki színészként is megkaptam Szőnyi G. Sándor tévéfilmjében Bánk bán szerepét. Sőt, Csiszár Imre és Székely Gábor ’77-ben vendégszerepre hívtak Szolnokra, a Puntila úrban játszhattam el Major Tamás szolgáját, Mattit. Miskolcon az Ivanov címszerepéről mondtam le ezért.

- Pesti pályafutását tíz évvel később kezdte a Székely Gábor és Zsámbéki Gábor alapította Katona József Színházban. Mondta egyszer: színjátszása eleinte még „plakátszerűbb” volt, mint a társulat egészének realisztikusabb stílusa.

– A miskolci teátrum óriási méretű, amelyet be kellett játszani. Ráadásul a Major–Csiszár-féle színházi iskolának eleve volt egyfajta megmutatós jellege. De a Katonában ösztönösen alkalmazkodtam az intimebb térhez.

- Későbbi, színházon túlnövő gesztusai okán sorsszerűnek is mondható, hogy a „rendszerváltónak” is aposztrofálható Katonába került. Igaz, ’87-ben még nem sok látszott a politikai átalakulás lehetőségéből.

– A színház érzékenyebb a változásokra. A ’87-ben bemutatott Revizor már arról szólt: korrupt és tarthatatlan a rendszer, meg fogja ölni magát.

- Nemrég viszont azt nyilatkozta: a valódi rendszerváltás – ön szerint – a második Orbán-kormánnyal kezdődött. Ezzel az elmúlt húsz évről is kritikát fogalmazott meg. Bár a Kádár-kornak sem volt vesztese.

– Annyira voltam vesztese, mint mindenki, aki átélte azt a kort. Még ’56-ban szóba került, hogy családunk disszidál. De szüleimet a hazaszeretet itthon tartotta. Úgy viszont nem lehetett kikerülni a rendszert. Konzervatív, polgári családban nőttem föl, valláserkölcsi nevelést kaptam, amiért mindig hálás leszek. Mást tanultam az iskolában, mást hallottam otthon. Utóbb sokat foglalkoztam a korral, amikor Kádár Jánost alakítottam Szigethy András Kegyelem című darabjában. A kiindulópont az a bizonyos központi bizottsági szklerotikus beszéde volt. Megértettem, miként kínozták Kádárt áldozatainak a démonai, miért akart végül vezekelni.

- Egy biztos: az átkosban sikeres színész számára megkerülhetetlen volt, hogy kapcsolatba kerüljön a rendszer prominenseivel. Akik kitüntetéseket is osztottak kedvenceiknek.

– Nem kerültem kapcsolatba prominensekkel, kedvenc sem voltam. Óriási szerepeket játszottam: Peer Gynt, Galilei, Lucifer... A díjak, gondolom, a munkám elismerésének szóltak. Elfogadtam az akkori elvtársaktól a kitüntetéseket. Csakhogy a Jászai-díjat 1981-ben Pozsgay Imre, az Érdemes Művész kitüntetést ’86-ban Köpeczi Béla adta át nekem.

- S ezek mennyiben voltak elfogadhatóbbak, mint a Kossuth-díj, amelyet 2008-ban egy, akkor még független szakmai bizottság ítélt oda önnek?

– Akkori nyílt levelemben meg is köszöntem a szakmai bizottságnak, művésztársaimnak, hogy méltónak találtak a kitüntetésre.

- Mégsem vette át, mert nem akart kezet fogni Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel.

– A díj visszautasítását véleménynyilvánításnak szántam. Azt nem tudom, hogy Kádár idején képes lettem volna-e hősiesen nemet mondani, ha csúcselvtársakkal kellett volna paroláznom. Ám azt megúsztam.

- Mindenesetre a Kossuth-díj visszautasítása kissé „plakátszerű” alakítás volt. Visszafogottabb, de ugyancsak erős hatású stílus jellemezte, amikor Az ember tragédiája kapcsán fellobbant balhénál arra kérte a minisztert: hagyja pozíciójában Alföldi Róbertet, a Nemzeti Színház direktorát.

– Mivel Alföldi Róbertet – sajnálatos elszólása miatt – nemtelenül támadták, szükségesnek találtam kimondani az ellenvéleményemet. Dacára annak, hogy világnézetünk különbözik. De az igazgató elmozdításával kaotikus helyzet állhatott volna elő a Nemzetiben. Ugyanakkor én szívesebben mondok véleményt a szerepeim révén. Például A fösvény – amelyet nemrég mutattunk be – nagyon is időszerű. Szembesít egy emberrel, aki mániás pénzimádatával tönkreteszi a családját, a környezetét. Fontos, hogy a nézőt elgondolkodtassuk: mit is jelent az Harpagonok harácsolása ebben a bankoknak kiszolgáltatott világban.

- Amikor átszerződött a Nemzetibe – még Schwajda György direktor hívására –, azt mondta: szeretné, ha ötvenéves korára végre felnőttként kezelnék, „nem próbatábláról irányítanák az életét”.

– Ma is próbatábláról irányítanak, ez szerződési feltétel. De felnőttként kezelnek, ami fontos. Noha Alföldi Róbert – amikor kinevezték a Nemzeti élére – eleinte mellőzött. Három évig pár mondatos szerepeket kaptam, nagy szerepeim rendre lekerültek a műsorról.

- És mi tartotta akkor a színháznál?

– Azt gondolja, nekem kellett volna elmennem? Amikor Darvas Iván összeveszett Várkonyi Zoltánnal a Vígszínházban, Várkonyi azt mondta: „Akkor menj el!” Mire Darvas: „Miért nem te mész el, Zolikám?” Túl az anekdotán: Alföldi Róbert visszanyesegette polgárpukkasztónak hirdetett programját, s remélem, lassan én is a helyemre kerülök. Hiteles szakmai elképzelés esetén – márpedig a Tragédia hiteles és jó előadás – nem elsődleges kérdés a különböző világnézet.

- Dörner György kinevezése az Új Színház élére azonban ideológiailag is túlfut egy értelmezhető határon. Például azt is írta pályázatként benyújtott szélsőjobbos jegyzeteiben: az általa Hátország Színházként elképzelt hely „a szociálliberális iga alatt nyögő magyarságot” jelképezné. És ez lenne a főváros „Nemzeti Színháza”.

– Már van Nemzeti Színház, éppen ott beszélgetünk. Nem akarom kommentálni Dörner György kinevezését. Ám abban biztos vagyok: a színház nem lehet politikai szerveződés. Az más műfaj.

" src="http://www.youtube.com/embed/X7wuVBw8xtM?rel=0" frameborder="0" allowfullscreen>