Szerepstresszek

– Amerikai kutatók különféle foglalkozásokat hasonlítottak össze fizikai és pszichikai nehézségük alapján. Úgy találták: a legnehezebb munka a bányászé. Második helyre a színészetet sorolták. Meglepi?

– Nem. Tapasztalatból is tudom: vannak olyan szerepek, amelyek egészen leszívják az energiát. Főiskolásként játszottam először Csalog Zsolt Csendet akarok című monodrámáját, amelyet nemrég felújítottunk a Katona József Színház Sufnijában. A dokumentumjáték egy hajléktalan nő egyórás monológja: komoly összeszedettség kell hozzá, nagyon elfáradok a végére. Persze a színészethez nem elég állóképesség és koncentrálás. Képzelje el, hogy valaki, mondjuk egy alkoholista gyilkos szerepét próbálja. Két hónapig tíztől kettőig az a dolga, minél jobban átélje a gyilkos érzéseit. Azonosuljon vele, hogy hiteles legyen. Közben a művésznek védenie kell saját énjének határait is, különben a munkája időzített bombaként szétrombolhatja az idegrendszerét.

– Ráadásul a színésznek a személyisége a „munkaeszköze”. Szó szerint a bőrét viszi vásárra, ha színpadra lép.

– Még a legnagyobb tehetségek pályáján is előfordulhatnak olyan nehéz epizódok, amelyek a túlzott pszichés megterhelés következményei. Másrészt genetikai alapja is van a művészek fokozott sérülékenységének. Bizonyított: a kreativitás és bizonyos mentális zavarok, például a bipoláris depresszió összefüggnek. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy a zenész, az író vagy a színész feltétlenül beteg lesz. De a hajlammal, a labilisabb idegrendszer kockázataival számolni kell.

– Ön jelenleg a doktori disszertációját írja a színészneurózisról a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Elsősorban azt vizsgálja, milyen lelki nehézségekkel jár ez a pálya. Szokatlan téma.

– Olyasmit kerestem, amit eddig nem nagyon kutattak. A színészhallgatók kitűnően elsajátítják a színészmesterséget, megtanulják, hogyan bánjanak a testükkel, a hangjukkal. Arról viszont nem esik szó, hogy a színpad nemcsak csillogást jelent, hanem állandó stresszt is. A doktorihoz felmérést végeztem a magyar színészek közérzetéről. Pszichológus segítségével kidolgoztam egy kérdőívet, amelyet minden budapesti kőszínházhoz, több vidéki társulathoz, valamint szabadúszókhoz is eljuttattam. Sokan kitöltötték a tesztet, persze teljes anonimitással. Talán ennek is köszönhető, hogy a kollégák őszintén megnyíltak. Meglepett, mennyire hálásak, hogy a gondjaikról beszélhetnek: 98 százalékuk azt írta, tanáraik nem készítették föl a pálya negatív hatásaira, pedig szükségük lett volna erre.

– Mire volt kíváncsi a tesztben?

– Például megkértem őket: pontozzák, milyen idegállapotban vannak olvasópróbán, premier előtt és után. Hogyan élik meg, amikor ellepi őket a munka, még ki sem léptek az egyik szerepből, máris ott a következő. Vagy ellenkezőleg: miként vészelik át, ha hónapokig, évekig nem kapnak újabb felkérést. Ha egy nehéz bemutatót követően jön a kiüresedés. Idősebb kollégák is beszámoltak arról, hogy nemegyszer elveszítették a lábuk alól a talajt, s nehéz volt újra talpra állniuk. A színész nem mutathatja ki, hogy baj van: ha a függöny felmegy, játszania kell. Bár akad példa arra is, hogy valaki botránykönyvet ír a drogfüggőségéről, a többség csendesen, észrevétlenül csúszik bele efféle bajokba. A hazai színészek körében sajnos elég gyakori az alkoholizmus.

– A színháztörténet néhány óriásáról is hallani, hogy még előadás közben is szesszel stimulálták magukat.

– Előadások után gyakoribb az alkoholos stresszoldás. A szerepet letenni, a felpörgetett állapotból visszatalálni a civil életbe olykor nehezebb, mint végigcsinálni egy színházi estét. És a munkaalkoholizmus is jellemző a színészekre. Sokan azt gondolják rólunk, exhibicionisták vagyunk, imádunk mindenhol középpontban lenni. Ez sablon. A kérdőívekre adott válaszokból az is kiderül: a színészek a hétköznapi életükben többnyire önbizalomhiánnyal küzdenek. Leginkább mások bőrébe bújva, a színpadon érzik biztonságban magukat. Akkor vannak jól, ha jól megy a próba. Ugyanakkor a pályával kapcsolatban még ma is élnek előítéletek. Fiatal színészektől is hallottam: a poklok poklát kell bejárni ahhoz, hogy az alakítás fantasztikus legyen. Az önpusztító zseni kultuszának erős hagyománya van nálunk. Még a vasfüggöny mögötti korszakban vált idollá a rendszerrel szemben álló, meg nem értett, öndestruktív géniusz alakja. Példaképe lett ennek Latinovits Zoltán is.

– Csakhogy a múlt rendszerben a színészi pályának még komoly presztízse volt. Egy-egy film- vagy színházi bemutató társadalmi eseménynek számított. A színésztragédiák az egész országot megrázták. Annak idején Soós Imre abba roppant bele, hogy a karrierje túl gyorsan túl magasra ívelt, s a mélyszegénységből jött parasztfiút sztárként ünnepelték. A mai magyar színészeknek főként a mellőzöttség elviselhetetlen.

– Ez így van. Egy író írhat otthon, a festő festhet. A színész akkor „él”, ha eszébe jut egy rendezőnek. Sorsa attól is függ, bizonyíthat-e új szerepkörökben, vagy beskatulyázzák. Az efféle kiszolgáltatottság mindig is együtt járt a mesterségünkkel. Csak a rendszerváltás előtt jóval több volt a munkalehetőség. Rengeteg tévéjáték készült, sokan három-négy filmben is játszottak évente. Én 1997-ben végeztem a színművészetin, de már harmadikban színházaknál gyakorlatoztunk, és a diploma után mindannyiunkat szerződés várta valahol. A most végző színészosztályokból egy-két fiatalnak van biztos helye társulatnál. A többiek munkanélküliként kezdik a pályájukat. Meg kell tanulniuk menedzselni, eladni magukat, castingokra járni, portfóliókkal szaladgálni.

– Önbizalomhiánnyal ez nem könnyű. Úgy tudom, disszertációjában azzal is foglalkozik, miként lehetne a pszichés nyomás elviselésére felkészíteni a hallgatókat.

– Igen. Szeretnék olyan új technikát, módszert kidolgozni, amely révén könnyebben kezelhető a különféle szerepekkel járó stressz. A metódust önmagamon próbálom ki először. De azért azt is látni kell: ma már nemcsak egyes művészek kiszolgáltatottak, hanem az egész szakma. Ellehetetlenítenek társulatokat, bezárnak színházakat, felszámolnak független szellemi műhelyeket. A jelenlegi hatalom számára az autonóm, önállóan gondolkodó állampolgár nemkívánatos. Mindez nyilván kihat a színészek közérzetére is. Mi a Katona József Színházban szerencsések vagyunk, mert legalább játszhatunk, és a közönségnek elmondhatjuk, amit gondolunk. Sok kollégának ennyi sem jut.

(Az interjút teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)