Szerencselány

Kellemetlen film. Nem kelleti magát. Nincs benne kutya, pingvin, fóka. Gyerek ugyan van, de köpköd folyvást. Ha megnézzük a filmet, megértjük őt.

Szereplő és szenvedő személyek: durva, erőszaktevő rendőr, drogos, zárt intézetbe való fiatalember, bipoláris betegségben szenvedő anyagyilkos, bizonytalan sorsú, pénztelen, álmodozó asszony, akit árvasága szörnyű, sokáig be nem vallott lelkiismeret-furdalásokkal tölt el, időskori tudatzavarban szenvedő exszínésznő, aki mindig Antigonét idéz, valamint Barbara, az elvált szülők kétfelől ráncigált, kiskorú leánya, akire nem vonatkozik a cím: a Fortunata. Fellép még egy sértődött pszichiáter, akinek meg kellene állítani a köpködést. Amellyel a válófélben lévő, egyszerű szülők sokat kezdeni nem tudnak.

Ez a számos sérülés talán fel is menti a lélektani indoklás kötelezettsége alól az alkotókat, gondolhatnánk megadóan, de van arra is bizonyítékunk, hogy ennél generálisabb a pszichológiai hitelesség lenézése. Amikor ugyanis a lélekgyógyász szerelemre gerjed mérsékelten önálló címszereplőnk iránt, akkor ugyanoly keveset látunk érzelmi életükből, mintha csupán a helyi futballcsapat középfedezete döntené meg a szerencsétlen szerencselányt. Vagyis: keveset.

A halódó olasz polgári világgal szemben (lám, lám!) új erőt mutat a filmben a kínai kolonizáció: a tajcsival magukat csapatosan edző jövevények valamiféle „új belső erőt” képviselnek, ha az számunkra uniformizáltnak, monotonnak, zsolozsmázósnak tűnik is. S ha a bank nem ad pénzt főhősnőnknek a kisvállalati újrakezdéshez, akadnak, akik kínai kölcsönhöz kalauzolnák. De kiderül: az uzsora akkor is bírhatatlan, ha Keletről jön.

Sok ez így együtt! A tömérdek bajra nem kerül katarzis. Ennyire tán – Antigoné ide vagy oda – nem is lehet.

(A Fortunata című olasz filmet Sergio Castellitto rendezte, címszerepben Jasmine Trinca.)