Egy lány a toplistán – Szeder-Szabó Krisztina dalai lazsálós reggelekről és Feri fenekéről
Az elragadtatott kommentek Szeder-Szabó Krisztina első átütő sikere, az öt évvel ezelőtt született Reggeli dal és klip hatására kerültek fel a világhálóra. A slágert azóta is folyamatosan zümmögi a rádió, a gólyatábori hangszóró és a sok álmodozó fiatal, aki különösen a refrén soraiból merít a hajnali felkeléshez bögrényi erőt, miszerint: „Itt van az egész nap előttem, bármi lehet ma még belőlem, kertész leszek, fát nevelek, vagy vadakat terelő juhász leszek…”
Aztán hamarosan megjelent az éterben a reggeli nóta lustálkodós, fanyar humorú ellenpontja, a Lazsa dal is, amelyben a szerző nemigen szeretne felkelni, sem a gépét bekapcsolni vagy a telefonját álló nap tapogatni („ó, jajjj”), erősen hanyagolná a mítingeket a bizniszlukinggal együtt, és legszívesebben otthon maradna és a maciját ölelné egy hónaljig felhúzott tréningnadrágban.
Ezzel a két dallal és a Hab a tetején című első lemezével a vékony, franciás könnyedségű, kristálytiszta hangú, de szövegeiben erőteljesen ironikus lány egy csapásra meghódította az igényes, szövegcentrikus könnyűzene kedvelőit. Első albuma akusztikus, dzsesszes, folkos és sanzonos elemeket egyaránt tartalmaz. Későbbi munkáiban viszont egyre hangsúlyosabb szerepet kap az elektromos gitár és ezáltal a keményebb, rockosabb hangzás. A Szeder-albumokon szinte minden szöveg, dallam és harmóniamenet Krisztina saját szerzeménye. (Kezdetben Lukácsházi Luca volt a szövegíró társa.)
Stílusa egyszerre lírai és vagány, intim és filozofikus, és ami rockzenész létére meglepő, hogy elképesztően nőies. Jellegzetes hangszíne, életszerető, érzelmes és kritikus lénye különleges színfoltja a hazai popzenei palettának.
A családi legendárium szerint az óvodában nem énekelni, hanem söprögetni szeretett a legjobban, ezért ha kérdőre vonták, mi lesz belőle, ha nagy lesz, habozás nélkül rávágta, hogy takarítónő. Amúgy egy darabig engedelmes, jó kislány volt, állítólag két tojáshéjjal is képes volt órákig eljátszani, hisztizni sem igen látták, csak a zongoráért nyafogott egy kicsit, amikor tizenkét évesen már túl idősnek találták ahhoz, hogy tanulni kezdje az alapokat a fekete-fehér billentyűkön. A matematika viszont remekül ment a felső tagozatban, gondolták: ragyogó üzletasszony lesz, mire felcseperedik. A gimiben aztán egyre többet ábrándozott, a számok hűvös józanságából inkább az irodalom és a zene világába kalandozott. Gyakorta üldögélt kávéházakban, ahol kissé elkülönülve a többiektől egy füzetbe rajzolgatott vagy éppen verseket írt. Ha pedig valami gondja volt, szerette hangosan kiénekelni magából.
Az óbudai gimnázium rockzenekarának kamaszosan oszlopos tagja volt akkoriban Petruska András, akiért tömött sorokban rajongtak a lányok. Krisztina egyik barátnője is szerette volna, ha a zenész srác felfigyel rá, ezért kitalálták, hogy felhívják telefonon, és énekelnek neki, hogy vegye észre, milyen csodálatos hangjuk van, és talán a következő alkalommal már ők is felléphetnek.
– András végül bevett minket a zenekarba vokalistának, mert tetszett neki a barátnőm – idézi a kezdeteket. – Nekem pedig egy idő után azt mondta: nagyon úgy néz ki, hogy volna tehetségem a zenéhez, komolyabban kéne ezzel foglalkoznom. Később, amikor összebarátkoztunk, nevetve mesélte, hogy bizony elég hamisan énekeltem, de mindezt olyan kisugárzással és erős színpadi jelenléttel tettem, hogy szinte zavarba ejtően magamra vontam a figyelmet. Így aztán azonnal beszereztem egy kölcsöngitárt, és magánúton beiratkoztam András gitártanárjához, Bussy Gáborhoz. Az Impro Zeneműhelyben hét évig tanultam különféle könnyűzenei stílusban énekelni, akusztikus és elektromos gitáron játszani, zenekarigyakorlat-órákon vettem részt, és a zeneírás alapjait is elsajátítottam. Önbizalmat adott, hogy a hangom alapján Gábor is tehetségesnek ítélt és kitüntetett figyelmével. Ha csüggedni látott, vagy szomorkodtam, gyakran mondogatta: bármi lehet még belőlem, határ a csillagos ég. Én pedig egyik napról a másikra azon kaptam magam: zenész akarok lenni, semmi más.
A zenélés szenvedélyén kívül Krisztina arra is ráébredt, hogy a német nyelv, amit a középiskolában tanul, nem igazán a szíve csücske, sokkal nagyobb vonzalmat érez a francia iránt. Egy nyári szünidő elég volt ahhoz, hogy bepótolja két év anyagát, felzárkózzon a többiekhez, és harmadiktól már a francia országos tanulmányi versenyre készült. El is hozta a hatodik helyezettnek járó díjat, így simán besétálhatott felvételi nélkül francia szakra az egyetemre. Közben saját zenekarokat alapított, rockegyüttesével és egyéb formációival rendszeresen fellépett a pesti éjszakában, kávézókban, romkocsmákban. Első saját szerzeményét, a Blazing fire címűt, még angolul adta elő.
– Ennek érdekes története van, mert a dalt bánatomban írtam, amikor egy kéthetes szerelmi kapcsolatom véget ért. Az első sora úgy hangzott: „Csalódtam a szerelemben…”, ezen a többiek annyira nevettek, hogy elkezdtem angol szótárral lefordítani és kicsit átírni a szöveget, így végül a tűz és a szél kapcsolatáról, a lobogó parázsról énekeltem benne, a saját fájdalmam kihangosításán túl ez a szám kicsit filozofikus is lett. A napokban gondoltam rá, hogy megint előveszem ezt a régi dalt a koncertjeimen.
A Kőbányai Zenei Stúdió elvégzése után a rockzenekar mellett akkori párjával megalakítják a Melodisztik duót, amellyel akusztikus angol nyelvű dalokat, francia sanzonokat, rock ’n’ rollt, Zaz-slágereket, Edith Piafot, Yves Montand-t játszanak elsöprő sikerrel. Hallani őket múzeumokban, kávézókban, kocsmaudvaron, kis színpadon, nagy színpadon, a Művészetek Völgyében, különféle fesztiválokon, születésnapi rendezvényen és esküvőn is.
A Melodisztik-korszakban Krisztina már csak a zenéből és a zenének élt. Budapest című saját dalával kiemelt díjat nyert (egy párizsi utat) a Francia Sanzonversenyen (ahová az utóbbi években már zsűritagnak hívják), valamint a kecskeméti Utcazenész Találkozón is. A francia sanzonvilágon belül főleg a beszédes, lírában erős slágereket kedveli, amelyekben olyan közvetlenség és kitárulkozás érhető tetten, hogy mindenki úgy érzi, ez a dal éppen róla szól.
2013-ban pedig megalakul a négytagú Szeder zenekar, amellyel Kriszta már kizárólag saját szerzeményeket játszik, és az éneklés mellett gitározik is. A két reggeli dallal egy éven belül a toplisták élére kerül, ekkor eldönti: szakít a feldolgozások éneklésével, végleg búcsút mond a szórakoztató és háttérzenének. Itt a duó kettévált, elhallgatott a Melodisztik.
Szeder pedig egy belső hangot követve kockázatos útkeresésbe kezdett. Nem indult tehetségkutató tévéshow-kon, pedig többen állították: anélkül soha nem fut be. És mégis. A Hab a tetején című lemez után a Táncolj velem élet! és a Bátran lépek című legújabb album is több, eredeti humorú és elgondolkodtató dallal ajándékozta meg a rajongókat (Száraz rúzs, Kezem a hátadon, Feri feneke), akik az A38 Hajón és az Akvárium Klubon kívül a Müpában is pillanatok alatt megtöltik miatta a koncerttermet. A franciás és hiphop stílusú, tangóharmonikás Száraz rúzs sokak kedvence lett, ahogyan a Szétesem, összerakom és a Csipkerózsa Sándor című nóták is a legújabb lemezről. A Feri fenekét pedig rendszeresen kérik bekiabálva ráadásnak, talán mert ez a dal egészen rendhagyó módon a lányok szemszögéből osztályozza a fiúkat, amire a magyar könnyűzenében eddig nemigen akadt példa. Kriszti elárulja, hogy a címadásnál az alliteráció volt az igazi szempont, de Feri, ahogy még néhányan a srácok közül a dalban, valódi személy.
És igen, ráérzett a piaci résre, ez a dal egyfajta feminista fricska a nőket lealacsonyító slágerek ellen. Tavaly februárban egy francia nyelvű lemeze is megjelent, amelyen hamisítatlan Szeder-művek szólnak. A nyelvi korlátok ellenére rajongók a határon túlról is meglepik az énekesnőt, egy észt fiatal például direkt miatta jött el a rákosmentei fesztiválra, és amikor elküldte a dalokat litván barátnőjének, kiderült, hogy ő már ismerte Krisztina zenéjét.
– Mindig taszított a televíziós énekversenyeken az a harsány látszatvilág, ahol soha nem a tartalom, hanem a forma volt a fontos, ezért kockáztattam, és az érvényesüléshez a kanyargósabb, de számomra vállalhatóbb utat választottam. A Szeder művésznévre pedig elég hamar rátaláltam, mivel ez anyukám vezetékneve. Szeder nagyapám mesélt nekem a Szeder testvérekről is, akik annak idején rebellis módon áttértek a kálvinizmusra, és ezért a helyi katolikus pappal összetűzésbe keveredtek, nevüket a soproni krónika is megőrizte. És amikor nemrég Tel-Avivban koncerteztünk az izraeli magyar kulturális évad apropóján, megtudtam, hogy a Szeder héberül azt jelenti: „rendben”. Sokan a vidámságomat és az életenergiámat emelik ki a zenémben, pedig vannak mélypontjaim, ahogy az alkotói és érzelmi válság is rám talál néha. Zeneileg már nem pörgök annyira a sanzonon, inkább a rockzenei hangzást érzem magaménak. A Bátran lépek című új albumom pedig többek között arról is szól, hogy amíg nem vagyunk tudatában saját vágyainknak és félelmeinknek, addig ez utóbbiak irányítanak minket, és csak sodródunk az életben, ahogyan a szél fúj. Ahhoz, hogy igazán rendben legyek, mindig meg kell keresnem a saját utamat úgy a zenében, ahogy az életben is.
