Szabó T. Anna: Tandoriról, Tandorival, tovább
Járom a földszagú, sárszagú, csíráktól és madaraktól élénk berlini erdőt, leülök egy padra, bámulom a kivágott nyírfákat, az öreg, csupasz törzsek szelíd fehérsége messze világít a sárból. Tandori Dezsőre gondolok, mint annyiszor, de most kicsit másképp, hiszen tudom: ezt ő már nem nézheti meg újra, a nyolcvanegyedik ismétlést, a kitavaszodás kalandját, avulását. Sehogy nem bírom elképzelni, hogy nincsen. Nem azért, mert nem merem: csak nem vagyok rá képes. Így könnyű persze halhatatlannak hinni, személyes ismeretség híján, úgy, hogy folytonosan őt olvasva éltem az életét vele, de mégis: égetően közel volt közben, olyan állandóság volt nekem gyerekkorom óta, mint, mint… a verebek. Vagy Weöres. Vagy Esterházy. (Három veréb hat szemmel…) Verebekből egyre kevesebb van a világon, Weöres se él már, Esterházy pedig… Elhallgatok: fáj. Beszélek tovább: fecsegek. Róluk, nekik, velük. Csak az idő, az nem tud elidőzni.
Ha elhagynak is, én nem hagyom el őket. Ha el is kell hagynom majd, más nem hagyja majd el – mert aki élt, az nem hiába élt, szól a csöndes csöngei W. S. versének zárlata, a vers elején pár ezredévet azért kajánul megengedve a művész személyes dicsőségének – mi az neki, hisz semmiség az igazából, ha tényleg belegondolunk. De jó nekünk, hogy ilyen kortársaink voltak! Éles és fényes bohócok, drága bölcsek éltek közöttünk, boldogtalan-bolondos elmék, áldassék a nevük, legyen áldott bátor részvétük, humoruk, józan figyelmük, kendőzetlen őszinteségük. Hogy játszottak ugyan, de soha nem hazudtak. Innen már látszik, miben hasonlítanak. Próteuszi? Játékos? Filozofikus? Ők többek ennél is, ha lehetséges a több. Az övék egészen rendkívüli mutatvány. A kitartás misztériuma. A kóborló clochard vagy a szóval szórakoztató clown egyszerre vérprofi és totálisan szerencsétlen: mikor beleéli magát, és égi-földi szerelemben letérdel, rögtön bukfencet vet a nyálas áhítat paródiájaként, abból elegánsan és diadalmasan feláll, boldogan mosolyog, ám pillanatra sem fagy bele a hősi pózba: megint pofára esik; és persze mit csinál? Ott lenn se hallgat, nini, énekel a sárban, a sárról, felnéz a mélyből az égre, s máris tápászkodik. Hát nem hagyja sosem abba?
Sírunk és nevetünk rajta, magunkon. Nehéz a szívünk. Mert abbamarad mégis bizony minden végül. Ilyen könnyedség talán nem születik magyarnak már soha, gyereklélek, madárlélek, máskor öreg bölcs, nyomja, ahogy a csövön kifér, szikrázik a flitter trapézon és lovon. Visszatérhet-e még gondolkodás efféle játéka, eleganciája, sebes áradása, villogása, az asszociációk organikus indázásai, az ön- és közirónia reflexből reflekszív (reflex-szív) szikrái, hisz ki bírná szusszal ezt a feszített tempót, ezt a szabadságot, ezt a vakfegyelmet? Ők, a sorra kidőlő nagyok, még bírták, nem féltek semmitől, nem szolgáltak senkinek. (S ki a te Urad, ha / nem egy bizonyos tandoridezső?) Esendőségük nem volt gyöngeség. Leplezetlenségül sem lelepleződés. Ilyen szégyentelen csak az lehet, akinek nincs mit szégyellnie. Áll felékszerezve, áll csupaszon. Ritka a nagyok közt is, aki így ragyoghat.
Tandori ragyog. Szelíd aszkéta, az örökös kötött fejfedőben, az eredendő elhatárolódás szűkszavú és bőbeszédű mestere, a szüntelen szójátékos, a maga létével bíbelődő egyszemélyes ügyosztály, aki folyton okokat keres arra, hogy ismét ne menjen el sehova, mégis bebolyongja Budát, és aki újra és újra körbejárja közben a mindennapos ezt-meg-azt, aki szándékoltan lazára veszi, falsra viszi a verset, hogy megmutassa a relativizálhatóság állandóságának derűs-keserű paradoxonát, aki felemel és megvizsgál nemcsak minden frázist és közhelyet, de minden szót, hangot, írásjelet, megpiszkál alapot és felépítményt (bizony: a korszakot, sőt a politikát is), bejárja és megújítja a nyelvet, a verset, szüntelenül kísérletezik és variál, hol kétségből, hol megszokásból, hol meg csak játékból, hiszen az elme cikázó röpte számára egyszerre létszükséglet és tehertétel. Hiányzik belőle a pátosz, mert kételyeit (s ha lennének egyszer-egyszer: a bizonyságait is) mindig humorral oldja. Ismeri azt a pontot, ahogy abszurd és abszolút: egy.
És ennek ellenére és ezért: Tandori sokszor elviselhetetlenül túlfeszít mindent, végletekig ismétel és fokoz, panaszt és önsajnálatot, magánmitológiát és énidőt, kíméletlenséget és romantikát, olyannyira, hogy bizony ilyen közelről, ilyen mennyiségben és ilyen intenzitással kínos olvasni is – tudom, hogy szándékos ez az írói-olvasói kiszolgáltatottság, ismerek én takart vérzést, festett sebet, mégis feszengek és megrendülök. Kínnal olvasom, és közben nem értem magamat: hisz amióta az eszemet tudom, ismerem, és remélem, értem is, érteni vélem – közel van. Írom jelenidőben, írom áhítattal.
Elkezdtem ezt a befejezhetetlen emlékezést, nehezen, döcögősen ment, bicegősen, nyögvenyelősen, még a megszokott (mert rendszeres) Tandori-olvasás se vigasztalt ezúttal, el-elakadtam, elkattintgattam onnan, másfélét írtam, halogattam (el gat-tettem rémületemben; horror, the horror...) Nem értettem, miért ez a folytonos húzódozás és ellenkezés, pont vele kapcsolatban. Maga a hiány, a friss seb nem indokolná ezt a kényelmetlenséget, hisz telibe talált a hír, de áll még a világom. A gyász tudata persze valódi fájdalom, de azon túl is sejlik valami; mégis: mi lehet az?
Közben vagy talán éppen ezért (halogatok) színházba mentem. A hatórás darab legkezdetén egy nagy színész, egy nyolcvanhét éves aszott öregember anyaszült pucéron, csurom csöpögős vizesen adott elő egy hosszú monológot az emberi észről meg a csillagokról, néha elhallgatott, a kínos csendben végül besegített a súgó – és akkor eszembe jutott, hogy pár hete egy másik idős, hetvennyolc éves színészlegendát láttam így egymagában bömbölni a színpadon, hátborzongató erővel üvöltött az égre (Holz és Wilson: Brecht és Beckett, persze mindkettőt fordította Tandori, szinte nincs klasszikus, akivel ne dolgozott volna együtt, nem csodálkoznék, ha ő lenne a legtöbbet fordító magyar író, pályarekord ez is, mint annyi más, de messze vezetne, hát hagyjuk…), igen, torka szakadtából ordított, és mégis némán tátogott ez a fehérre festett arcú öreg clown, az elviselhetőség határáig, és azon is túl, és később az egyfelvonásos darab folytatása, a líra, a humor, a gesztusok és a tragikusságában is nevetséges beszéd már csak a puszta ráadás volt, éberségünket elaltató szövegelés. Ordított, hallgattuk lélegzet-visszafojtva, felrázva, felkavarva, hallgattuk szédülésig, és valaki rosszul is lett a nézőtéren, le kellett állítani az egészet, lement a függöny. Aztán felment megint, és ő folytatta, ahol abbahagyta.
Tandori is mindig folytatta, mondta rendületlenül tovább, azt, de másképp, nem azt, de újra, százezer variációban és permutációban, képpel, rajzzal, hanggal, jelenlét nélküli jelenléttel, a megszokott rutint lendítve túl minden létező és elképzelhető határon, mintha a profizmustól akarná magát újra meg újra lecsupaszítani. És tessék, készen a nagy mutatvány: végül az élettől csupaszodott le, nem folytathatja többé. Sem a csapnivaló való pontos boncolását a közönséges, napra-nap jeltelenség ellenében (hiszen a bajok mindig, tudjuk, mindig a viszonylagosságokból adódnak), sem a két elmedobbanás közti szakrális szakmázást az erősebb lét közelében, sem a folytonos rákérdezést arra, hogy van-e túl, hogy van-e rejtély, hogy vajon tényleg minden analógia-e, vagy annyi csak, amit az öt érzék (hisz a hatodik csalás) felfoghat belőle.
A halála fényében (micsoda szókapcsolat, maradjon így) jöttem rá, hogy ez a kín, a saját fájdalmas húzódozásom, feszengő kényelmetlenségem voltaképpen: félelem. Tandori sok mindenről ír (a sci-fitől és krimitől a gombfocin, lovakon, mackókon át a madarakig – gyerekkoromban az Állatvilágban olvastam először rajongva, azt hittem, ornitológus –, Woolftól Wittgensteinig, Budapesttől az utazásokig meg a kimeríthetetlenül izgalmas, elméletileg is összetett és az áhítatában is pimaszul őszinte irodalmi kalandozásokig), mondom, sok mindenről beszél, de a mindenben, a minden mögött és mindenekelőtt, mindig és mindenkor: ott van a semmi. A semmi, amitől félek, amitől elborzad az eleven ész. Erről szól, ekörül forog, ezt szimatolja-tapogatja-szopogatja, ezt nézi és hallgatózza körül, ezt szívja be és lélegzi ki Tandori, borzadó kíváncsiságába részegedve vagy pontos és színjózan, mégis állandóan elguruló, briliásan csiszolt és aztán újra megragadott és rögvest – pars pro toto – szikrázva falhoz vágott szavakkal, mondatokkal. Vagyok semmi-költő, semmibe-költöző. Aki nem bírja a semmi határáig követni, aki elfárad a kapaszkodásban, akinek elfogy a levegője a magaslatokon, az ne csodálkozzon, ha feszengeni fog. Ne csodálkozzak tehát, hogy feszengtem. (Akarom vagy sem, követem majd a határon túlra is egyszer – A befejezés a következés –, feszengjen majd akkor tovább helyettem az, aki itt engem olvas, amint vánszorgok előre, Tandorit szólongatva és idézve meg, Tandori hangján.)
Olyan olvasó is akad nyilván, aki azért lesz kínban, mert az észjárását nem érti: akinek nem szíve-vére a vers, aki nem irodalommal kel és filozófiával fekszik, aki nem a nyelvben és a nyelv által él, annak bajosabban, küzdelmesebben ragyognak majd fel a Tandori-féle evidenciák. Tandori Dezső sohasem sznob: amit leír, nem célból, de okból teszi, nyomozásból, kíváncsiságból, szenvedélyből, úgy filozofál és játszik, ahogy más eszik, alszik, szül, szeret. (Dezső: De Jeu.) Mert foglalkoztatja, mert eszébe jutott, mert meg akarja érteni. Minden pedagógiai szándék (és minden külső pénzkereseti kényszer) ehhez képest sokadlagos.
Tandori nem hazudik és nem szépeleg, sőt csúnyalog inkább, amit akár pukkasztásnak is vélhet a polgár, pedig dehogy, csak törlendő segédegyenesek egy lezárhatatlan (és ha most lezárta: nekünk újranyíló) problémamegoldás folyamatában. Némely írását leszámítva (dalok, madaras könyv, talán egy-egy koan) Tandori, hiába könnyed, sohasem könnyen érthető: állandó újraolvasást követel.
Olvassuk tehát tovább, hogy hiányában is éljen. Olvassuk újra, olvassunk tőle újat (bőven lesz mit, hisz kivételes ember az, ha élt ilyen egyáltalán, aki az egész életművet betéve ismeri). Most, hogy a félelemmel szembenéztem, olvasom ismét én is bátran: úgy és még úgyabbul, ahogy eddig. Jelen lesz az életemben, ahogy mindig jelen volt – mégis, a személyének a hiánya sokkal élesebb attól, hogy közvetítők által mégiscsak közelről, szinte rokonként ismerhettem őt. Hunyt mesterem, Tandori barátja-költőtársa, a másképpen, de ugyanannyira utánozhatatlan Géher István mesélt róla sokat, hogy most már együtt hiányozzanak – Géher örökre sajgón, Tandori csendes intenzitással.
A mindennapokból Tandori Dezső mégsem hiányzik: finom vízjele ott van a kortárs költők versein. Én régi kedves pályatársaimtól, G. István Lászlótól és Mesterházi Mónikától tanultam a Tandori-hagyományt és a Tandori-értelmezést; aki folytatást vár, őrájuk figyeljen. Tandori kedves volt, figyelt, segített, akár személyesen is (levélben, telefonon). Sok költőkortársam viszont, hozzám hasonlóan, mégsem merte felhívni, megkeresni, zavarni. Rosszul tettük: hisz szomorú verset írt Amaz érdekes tüneményre, hogy akik igazán olvasnak, nem keresnek meg. Kérdezni, visszavágyni, felhívni késő. Amit ő tudott a nyelvről, ahogy ő tudta látni, érteni, élni, azt és úgy talán senki sem tudhatja többé, de az olvasás megeleveníti majd újra – ha a személyét nem is, de a hangját.
Nem köszöntöttem őt a távolból sem a nyolcvanadik születésnapján, pedig gondoltam rá erősen. Nem bírtam jót írni, okosat mondani, s nem akartam holmi rossz klapanciával előállni előtte; ki sejtette akkor, hogy ez lesz az utolsó alkalom? Jóvátenni nem lehet immár. Járom a földszagú berlini erdőt, nézem az elaggott, a gyönyörű, a halott fatörzseket, és arra gondolok, amit a legjobban megtanultam tőle, és amit a legkevésbé tudok elmondani: az ész csak hordalék, mert egy verébfi is elevenebb, mint a legnagyobb vers – igen, a szeretet szót kerülgetem itt, nem is azt, ahogy őt szeretem, hanem azt, ahogy ő szeretett. Ahogy a szavaiból, gesztusaiból, tekintetéből sugárzott az a részvéten túli átlényegülés, az a fájdalmon túli derű, az a szinte nem evilági tisztaság, ami… Itt elfogy a szó, nem fecsegek tovább. Az örök világosságra gondolok, és ettől elhallgatok végre-valahára. Tudom, tőle tanultam: e minden, lásd, a Semmi.
