Stern doktor, te csillag!

Szűk szobák, folyosók, rácsok, kerítések. Szűk képkivágatok. Bele vagyunk szorulva. Be vagyunk kerítve. Zárt világ. Távlat sehol. Sem egy pici kunyhó, egy szerető szív, egy messze égbolt, tiszta kék. Líra és lant sincs. Csak a fal, a rács, a ketrec, a kórterem, a kötöző, a hullakamra: Stern doktor körül a világ.

Innen csak fölfelé lehet menekülni, (e)migrálni. Annak, aki tud lebegni, levitálni, akinek a kerítés semmi, a gravitáció semmi, aki túl van a szökevény testek (és a menekülő lelkek) esetlenségein, korlátokon, az a mesés metafizikában találja meg magát, ahol a tömegvonzás megszűnik. Vezetheti akár e különös kalandokba egy karjára tetovált fél hegedű is. Csonka. Töredék a szétlőtt Homszból, a halálos Szíriából.

A biztonsághiány általános, a félelem általános. Hiányzik a menedék. Ahol a barátság, a szerelem és a szabadság is megülhetne, megkapaszkodhatna. A pénz nem minden. Az ügyeskedés csak ideig-óráig elég. A nem lakható világ ugyanakkor – s innen a nézőtéren ülők szorongása – a mi rekvizitjeinkkel van berendezve. Ami itt látható, az a mi csapdánk, a mi sötétségünk, a mi tétovaságunk. Antipanglosságunk bélyege. Hol van az a hajdani kert, amit megművelhetnénk? Emelt fővel, ha lehet!

Megmagyarázhatatlan az, amiben élünk. A rendőr, az orvos is belekeseredett, gépiesen működik. Áldozatot hozni, szeretni, barátkozni: nem evilági feladat. A cinikus Stern doktor megtanulja. Van neki törlesztenivalója. Halt meg már fiatalember felelőtlen kezei között. (Részeg volt.) Most megpróbálja jóvátenni. S akár magát is áldozatul vetni. (Stern doktor, te csillag! – mormolhatnánk végül, itt a katarzis. A miénk!)

Keserves film migránsokról és magunkról, néhány könnyebb műfaj profi eszközeivel.

(Jupiter holdja. Rendezte: Mund­ruczó Kornél.)