Sóvirág

Weiss Irma Ernesztina mamától örökölte a gerincbántalmat. Ha nem akarta, hogy púpos legyen, rendszeresen tornáznia kellett, és megbarátkozni a bordásfallal. A családi szóbeszéd úgy tartotta: a Weiss lányok fele életükben Pöstyénben ülnek nyakig iszapban, a maradék időben pedig gyógytornával kínozzák magukat. Irma esetében ez nem egészen így volt. Ő ugyanis imádott mozogni. Tudott befőzni, disznót feldolgozni, kötni-horgolni, lovat hajtani, és telt idomai ellenére sosem hagyta ki testszépítő gyakorlatait. Nem változtatott ezen később az a tény sem, hogy az ötödik Fahidi fiú (nyolcan voltak) bekötötte a fejét.

Amikor a huszonnyolc éves, szerény vagyonnal rendelkező Fahidi Dezsőnek a rokonság Pesten „véletlenül” bemutatta az eladósorban lévő vidéki lányt, Dezső nem értette, hogy mi történt vele. Mindig fegyelmezetten dolgozott, és világosan megmondta: őt nem érdekli egy falusi liba, akármennyi is a hozománya. De Irma fekete szemére nem számított. Meg arra sem, hogy egész nap a lány arcát és derekát látja majd maga előtt. Éjszaka meg álmatlanul forgolódott. Ezt nem lehetett sokáig bírni, ezért vett egy mély lélegzetet, Ógyallára utazott, és sürgősen megkérte Weiss Alfrédtól a lánya kezét.

„Anyám alig volt húszéves, amikor megszülettem. A két család a zsidó gyökerek ellenére nagyon különbözött egymástól. Apai nagyapám szegény szabóműhelyében a pénz arra való volt, hogy gyűjtsék, mindig valami cél érdekében. Anyám családjában az élet arról szólt, hogy élvezzék. Olyan természetes volt, hogy pénz van, mint Dezső gyerekkorában az, hogy nincs.”

A hozományból az ifjú férj megalapította Tóni bátyjával Debrecen városában a Fahidi Testvérek Fatelepe Rt.-t. Dezső úr járta az erdőt, mindent megtanult a fáról, és példás rendet tartott a telepen. Az épület- és bútorfát évekig szárítgatták, méret és minőség szerint osztályozták. A harmincas években felépíttette a Hajdú Hántoló és Daráló Malmot, majd apósa betegsége miatt a Nagytanya gondozását is kezébe vette. Vállalkozásait siker koronázta, a Fahidi lányok, Éva és a nyolc évvel fiatalabb Ágnes, azaz Gilike mesébe illő kertben, kipárnázott otthonban cseperedtek.

„Anyám nem esett kétségbe, amikor látta, hogy én is kiegyenesedett gerinccel, aszténiás mellkassal, iksz-lábbal és lúdtalppal jöttem a világra. Hároméves koromtól én is tornáztam és mindenféle sportot kipróbáltam. Mindig úgy nevelt, hogy teljesítményre ösztönözzön. Egyszer kislányként levetkőztem a tükör előtt, és úgy táncoltam. Anyám hagyta. Mondása volt: aki elegáns, pucéron is az. Mert az elegancia belső tulajdonság. Honnan tudhatta, hogy erre a tudásra szükségem lesz Auschwitzban? Az Appelplatzon a meztelen szelekciók nagyon megalázóak voltak.”

Fahidi Éva a debreceni művészi tánciskola lelkes növendéke lett, a tananyagot a Perczel Karola néni által összeállított gyógytorna alkotta. Minden évben vizsgát tettek a közönség előtt, gyakorlóruhában szerepeltek. A táncos torna követőinek filozófiája nem pusztán az egészség megőrzése volt, de a női test szépségének hangsúlyozása is. Mindemellett Éva kitűnően tanult a Magyarok Nagyasszonyáról elnevezett Szegény Iskolanővérek Svetits Leánynevelő Intézetében. Tizenegy éves kora óta katolikus nevelésben részesült, az apácák közül különösen a francia és a német nyelv tanárát, a kék szemű Asteria nővért kedvelte. Ő volt az, aki az Anschluss után kijelentette: „Annak az embernek (Hitlernek) a nevét többet nem mondom ki.” A szerzetes pedagógusok különben nem politizáltak.

„Gyerekként a család azt éreztette velünk, hogy Magyarország távol marad a háborútól, és minket semmilyen veszély nem fenyegethet. Én pedig lubickoltam a saját világomban. Német irodalmat tanultam Mici nénitől, zongoraórára és összhangzattanra jártam, színház- és koncertbérletem volt. Nyáron, ha nem a nagypapánál voltunk a tanyán, akkor reggel teniszeztem, utána kimentem a Nagyerdőre úszni, még az ebédet is kihozták utánunk. A tanyán pedig megtanultam kenyeret dagasztani, fejni, lovat felnyergelni, mézet pergetni, ásni és kapálni. Egyébként zongoraművész szerettem volna lenni.”

Egyik zsidótörvény követte a másikat, árjásították a Fahidi-vállalatokat. Fahidi Dezső még ekkor sem aggódott, ismerte a strómanjait, megbízott bennük. Az utolsó pillanatig hitte: Horthy megvédi a magyar zsidókat. Meg aztán nem volt könnyű mindent odahagyni. Éva apja a tízgyerekes szabó műhelyéből küzdötte ki magát a szegénységből. A tanulás mellett tizenhárom éves kora óta dolgozott, egyedül tanult meg késsel-villával enni, tárgyalni, öltözködni, vállalatot vezetni. Nem tudta a művét elengedni.

A gettóba költözés előtt Dezső napokon keresztül szállíttatta a kijelölt helyre a lisztet, cukrot, zsírban lesütött húst, befőttet, száraz süteményt. 1944 áprilisában több évre való élelmiszerkészletük volt. A családfő végül mindent, az utolsó üveg szilvalekvárig, szétosztott a gettó szegényeinek. Júniusban a debreceni Scherli Téglagyárból már elindult az első transzport Auschwitzba.

„A marhavagonban mindegyikünknek volt egy hátizsákja és egy oldaltáskája. Gilike tizenegy éves volt, ő a kedvenc mackóját és a tulipánvirágos kissámlit hozta. Erre állt rá, hogy kilásson a tenyérnyi ablaknyíláson. Nem sírt, csak némán vádolt bennünket. Tóni bátyám összeverve haldoklott mellettünk, unokanővérem csecsemőjét felváltva legyeztük. A hőség és a bűz elviselhetetlen volt. Amikor megérkeztünk és feltépték a vagon ajtaját, jólesett a hajnali friss levegő. A kiszálláskor apámat szinte azonnal elvesztettem szem elől. A nagy kavarodásban igyekeztem anyám és a húgom mellett maradni. Aztán Mengele szelektálóbizottsága engem a másik oldalra irányított. Egy pillanat alatt veszítettem el a családomat. Anyám csipkés míderben ment a gázba, Gilike a mackójával. Sokáig nem tudtam anyámnak megbocsátani, hogy ő, aki annyira szeretett élni, hogyan volt képes engem egyedül hagyni.”

Következő kép: az allendorfi hadiüzem. Fahidi Éva a többi női Häftlinggel együtt ágyúlövedéket, gránátot, valamint bombát gyárt a Harmadik Birodalomnak. A gyár főmérnöke először dührohamot kapott, mert erős férfiakat várt a német hadiipar fellendítésére. Erre kapott ezer sovány nőt. A gyár statisztikai adattárában később ez a jelentés olvasható: „Kielégítő eredményűek tapasztalataink az ezer magyar zsidó nő augusztusban (1944) történt munkába állításával. A közel 50 kg súlyú, 15 cm-es gránátok töltése a legjobb eredménnyel végződött a zsidó női munkaerő alkalmazásával.”

Éváék védőruha nélkül dolgoztak mérgező anyagokkal, térdig jártak a salétromban. Őt magassága alapján rakodónak osztották be, ami igazi gerincgyilkoló munka volt. Sportos múltja ellenére állandó deréktáji fájdalmai voltak, és rettenetesen éhezett.

„Kezdetben folyton főztünk, vagyis recepteket meséltünk egymásnak. Aztán filmeket, színházi előadásokat idéztünk fel, operákat, magyar népdalokat énekeltünk a priccsen. Egy óra múlva megint főztünk. Öngyógyító módszereink közé tartozott, hogy erősítettük magunkban a reményt: ha egyszer innen kikerülünk, lesz belőlünk valaki. A barátnőmet a képzőművészet érdekelte, én zongoristának készültem. Anikó a születésnapomra a gránát szájüregperselyéből kilopott gyertyából zongorát formázott nekem. Később híres szobrász lett belőle, New York közelében áll köztéri menórája, és ő készítette Márai Sándor halálának évfordulójára a San Diegóban látható emlékkövet. Nekem nem vált valóra az álmom. Mikor újra játszhattam volna, kiderült, hogy nem tudok ülni.”

Negyvenöt október 22-én indult hazafelé a vagonban. Éva teljesen megőszült. A szerelvényben egyedül ő tudta, hogy aznap van a huszadik születésnapja. A debreceni családi házba másokat költöztettek, Éva Géza nagybátyjához került Érsekújvárra. Az orvos rokonnál két évig lábadozott, nem érdekelte semmi, az ágyból se bírt kikelni. Aztán a partizánmúltú nagybácsi a kezébe adta Marx Tőkéjét. A mű végén úgy érezte: egy igazságosabb társadalomért talán mégis érdemes élnie. Gyorsan férjhez ment egy újságíróhoz, aki hasonló alapokon kívánta boldogítani az emberiséget. Az ifjú Radó Pécsen szerkesztett pártlapot, Éva népművelési alosztályvezetőként dolgozott. Ott volt, amikor létrehozták a falusi kultúrházakat, olcsón árulták a könyveket, fillérekbe került a mozijegy. Aztán látta a félelmet, a padlássöprést, a kuláküldözést. Férjét is perbe fogták, félholtra verték, leültették. Ekkor Éva is állás nélkül maradt, megint egyedül kellett boldogulnia. Deklasszált elem lévén semmilyen felsőfokú intézménybe nem vették fel, pedig a Rigó utcában németből és franciából azonnal kiállították számára a nyelvvizsga-bizonyítványt. Egy darabig a Vasművet építette Dunapentelén, az akkori Sztálinvárosban, majd elvégzett egy gépkezelői tanfolyamot. Ötvenhárom decemberében a Szabad Nép székházának pincéjében öntötte a betont egy kopott overallban. „Elvtársnő, van magának szoknyája?” A kérdést egy építőipari vállalat frissen kinevezett szakszervezeti titkára tette fel, mert tudta, hogy Éva tud gyorsírni, van érzéke a betűkhöz. Így lett belőle titkárnő.

„Végül csak sikerült bejutnom a külkereskedelmi főiskolára, és évtizedekig üzletkötőként dolgoztam a Metalimpexnél. Közben másodszor is férjhez mentem. Gyermekem soha nem született, a szervezetem nagyon megsínylette a koncentrációs tábort. Amikor ötvenévesen meghalt a barátnőm, napokon keresztül sírtam, és örökbe fogadtam a gyerekeit. A kislánya hozzánk költözött a pianínójával, végül ő lett a zongorista a családban. A munkámat is megszerettem. Magamhoz ragadtam két terméket, ami senkinek sem kellett. Egyik volt a buga, a hengerelt acéláruk alapanyaga. Megkerestem a világban azokat a cégeket, amelyeknek erre szükségük volt. A tervgazdálkodásnak köszönhetően legalább négyszer egy évben külföldre utazhattam, és amellett, hogy gyönyörű helyeken jártam, jó ügyfeleket szereztem. A tornát pedig soha nem hagytam abba. Mindig megtaláltam azt a műhelyt, ahol a Berczik Sára-féle kreatív mozgást és táncot gyakorolhattam.”

A történetet itt abba is hagyhatnánk, ha Fahidi Éva kilencvenéves létére nem lenne ennyire mozgékony és életvidám, akivel folyton történik valami. Beszélgetésünk közben is többször csörög a telefonja, felpattan és papírcetlikre írja a teendőket. Mert abból most is van bőven. Tagja a Nemzetközi Auschwitz Bizottságnak, 2004 óta osztja meg Németországban és itthon saját történetét a holokauszttal kapcsolatos eseményeken. A 2015-ös januári megemlékezésen Angela Merkel előtt szólalhatott fel, közös fotójuk bejárta a nemzetközi sajtót. A szobában örökké készenlétben a bordásfal, újabb könyvet ír, és most itt van a Sóvirág. Hófehér hajjal táncol a Vígszínház Házi Színpadán. A Tünet Együttes produkciójában Cuhorka Emese táncosnővel különleges duettet adnak elő. A humorral átszőtt megrázó estén Éva felidézi gyerekkorát, a háborút, és megpróbálja átadni a felfoghatatlant. És mindeközben igazi nő. Fanatikusan dacol az öregséggel.

Mert ahogy mondja: a többiek helyett is élnie kell.