Sorvégen csilingel az ihlet – Balázs Bertalan hetvenévesen is elhárítja a billentyűzavarokat
Tizenegy óra ötvenöt. Balázs Bertalan leteszi a szerszámot, becsukja az Ipar utcai műhely ajtaját, megfordítja az Ebédszünet táblát. Öt perc az út gyalog a Mester utcai lakásig. Épp mikor felér a harmadik emeletre, megkondulnak a harangok. A felesége kinyitja az ajtót, a mester az asztalhoz ül. Ebédel. Utána pihen egy kicsit, aztán indul vissza a műhelybe. Egy órakor kinyitja az ajtót, megfordítja az Ebédszünet táblát, kezébe veszi a szerszámot. Darabokra szedi az Erikát. Mármint az írógépet.
Ezt csinálja hosszú évek óta. Az idén hetvenéves mester egyike annak a néhány írógépszerelőnek az országban, akik még ma is aktívak. Majdnem negyven éve maszek – ő még így mondja –, de nagyjából másfél évtized lényegében kiesett az írógépszerelésből. Az ezredfordulón például azt hitte, soha többé nem nyúl majd Erikához, Remingtonhoz, Olympiához, Royalhoz, Continentalhoz, Optimához – aztán nagyjából egy évtizeddel ezelőtt ismét bekopogtattak hozzá a kuncsaftok. És azóta is jönnek. Hogy miért, arra még visszatérünk.
Mindenesetre jó helyen járnak, Balázs Bertalan megszállottja az írógépeknek. Pedig nem ez volt a gyerekkori álma. Miután 1966-ban leérettségizett a salgótarjáni Madách gimnáziumban, először mechanikai műszerésznek tanult. Édesapja bányász volt, nem terelgette őt az egyetem felé, azt szerette volna, ha a fia mielőbb munkát talál magának. A frissen maturált ifjú feljött Pestre, a Magyar Postánál kapott állást, és két év alatt az állami cégnél szerezte meg a szakmát. A részleg, ahová került, négy megyében látta el a postai irodagépek szervizelését. Imádta a kiszállásokat: ingyen utazhatott a vonaton, füléhez tapasztott táskarádióval. Néhány évvel később átkerült a posta Páva utcai telephelyére, amely kifejezetten írógépek javításával foglalkozott. Ide hozták be az összes postahivatalból a hibás gépeket. Az öreg szakik mutatták meg neki, hogyan kell szétszerelni, kitisztítani, majd újra összerakni őket. Eleinte csak mechanikus gépekkel foglalkoztak. Általában akkor vitték hozzájuk az írógépeket, ha megszorult a szalag, beragadt egy billentyű, akadozott a mechanika. A javítás legtöbbször tisztítást jelentett: a szétszerelt írógép alkatrészeit úgy szabadították meg a portól, a papírmaradékoktól, az olajtól és a különböző zsiradékoktól, hogy „megfürösztötték” benzinben.
– Nagy tudású, rafkós kollégák voltak az öregek – meséli Balázs Bertalan. – Minden típusra meg volt határozva a kicsi, a közepes és a nagyjavítás normaideje. A táskaírógépeknél például egy nagyjavítás hat órára volt belőve, de valójában feleennyi idő alatt is meg lehetett csinálni. De minek siettek volna? Ha duplaannyi gépet javítanak meg, attól sem nőtt volna a fizetésük. Így aztán kényelmesen, igaz, nagyon precízen folyt a munka a műhelyben.
A gondot valójában az jelentette, hogy rendkívül gyorsan változott a géppark. Nemcsak az egyes típusokat kellett alaposan megismerni, hanem az új technikákat is: előbb az elektromechanikus, majd az elektronikus írógépek vették át a mechanikus írógépek helyét. Az elektromechanikus berendezések javítása már komolyabb feladat volt, kétszer annyi időbe telt, mint egy Erika kipofozása.
Balázs Bertalan úgy emlékszik, a nyolcvanas évek első fele volt az írógépszerelők aranykora. Dőlt a megrendelés mindenhonnan, logikus lépésnek tűnt, hogy maszekként is kipróbálja magát. Persze nem volt az olyan egyszerű. Hihetetlennek tűnik, de igaz, postai dolgozóként is hosszú évekig hiába küzdött azért, hogy legyen egy otthoni telefonvonala. Nem a protekció hiányzott, hanem a technikai feltétel: az akkori József központ egyszerűen nem bírt el több vonalat. Márpedig saját telefon nélkül nehéz kuncsaftokat szerezni egy maszek szerelőnek. Aztán amikor 1980-ban, többéves várakozás után kiutalták számára élete első autóját, egy Trabantot, amivel bárhová gyorsan eljutott a fővárosban, belevágott a bizniszbe. Jobb híján a munkahelye telefonszámát adta meg a hirdetésekben, ott fogadta a kuncsaftok jelentkezését. A kollégák persze falaztak neki. Szerencséje is volt, mert épp abbahagyta a munkát az egyik ismerőse, aki addig maszekként dolgozott, és a régi ügyfeleit Balázs Bertalanhoz irányította.
– Tizenöt éven át maszekként is megtartottam a postai munkahelyemet – meséli. – 1995-ben azért léptem ki és lettem önálló vállalkozó, mert megvettem életem első mobiltelefonját. Már nem kötődtem a munkahelyi telefonhoz, bárhol, bármikor elérhettek a megrendelők. Először otthon dolgoztam, aztán nyitottam egy kis műhelyt.
Az egyik legfontosabb kuncsaftja először épp a posta lett. Akkoriban még minden hivatalban használtak könyvelésre úgynevezett naplózógépet, ezeket rendszeresen javítani és karbantartani kellett, amit egy idő után kiszerveztek az állami cégből. A feladatra hamar megtalálták Balázs Bertalan egyéni vállalkozót. A számítógépek terjedésével az írógépszerelés fokozatosan kiszorult a tevékenységi körből, helyét a faxok, fénymásolók, nyomtatók javítása vette át. Hosszú évekig senki sem kopogtatott be a műhely ajtaján hóna alatt egy írógéppel. Aztán tíz évvel ezelőtt a retróhullám elérte a mechanikus írógépeket is. Eleinte elvétve, aztán egyre gyakrabban jöttek a kuncsaftok, ma pedig már rendszeresen jelentkeznek be olyanok, akik főleg antik, illetve több évtizede gyártott írógépek javítását, felújítását kérik.
– Nagyon színes a megrendelők köre – mondja Balázs Bertalan. – Van egy idősebb korosztály, amelynek tagjai azzal jönnek hozzám, hogy megcsúnyult, olvashatatlanná vált az írásuk, és szeretnének visszatérni a jól bevált írógéphez. Sokan kifejezetten antik darabokat hoznak be, hogy azzal díszítsék a lakásukat, vagy ajándékba adják a gyerekeiknek, barátaiknak. Több olyan ügyfelem is volt, akik azzal érveltek, hogy verseket, novellákat írnak, de túl ridegnek tartják a számítógépet, és csak a régi írógép billentyűinek csattogása meg a sorvégi csilingelés ad nekik ihletet. Van egy visszatérő mérnök kuncsaftom is, aki mindig Perkeo márkájú gépet hoz magával, azért, mert ilyet használt Bohumil Hrabal, ő pedig nagy rajongója a cseh írónak.
A művészek is rákaptak a dologra. Ma már állandó megbízónak számítanak például a budapesti színházak: ha egy kosztümös darabban írógépet használnak, előbb-utóbb bejelentkeznek Balázs mesterhez. A Vígszínház egyik régóta futó darabjában Kern András például már több írógépet is elfogyasztott az évek során. Az Ipar utcai műhely betört a filmiparba is, a csúcsot a Dracula-sorozat jelenti, amelynek volt egy olyan epizódja, amelyhez egyszerre tíz régi írógépet kellett használható állapotba hoznia a mesternek. Az írógép a Müpába is bevonult, ahol előadtak már olyan kortárs zeneművet, amelybe a szerző az írógép csattogását és csilingelését is belekomponálta. Egyre nagyobb divat írógépet kihelyezni a kiállítóhelyek bejáratához, hogy a nézők azon pötyöghessék be a véleményüket a tárlatról. De egyre gyakrabban bukkannak fel antik írógépek esküvőkön is, ahol a násznép tagjainak felkínálják a lehetőséget, hogy a befűzött fehér lapra kattogtassák le jókívánságaikat az ifjú pár számára.
Balázs Bertalan egyetlen olyan területet ismer, ahol még ténylegesen munkavégzésre használják az írógépet. Akad néhány fuvarozó cég, amely olyan speciális formanyomtatványokkal, különleges fuvarlevelekkel dolgozik, amelyeknek nincs digitális változatuk, nem találhatók meg az interneten. Ezek a cégek időről időre bejelentkeznek a műhelybe, és hozzák javításra a matuzsálemeket.
Az antikvitás előretörése felvillanyozta a mestert. Évtizedeken át főleg a szocialista táborban gyártott keletnémet és csehszlovák tucattermékekkel kellett foglalkoznia, egy ideje azonban az elmúlt száz év valamennyi érdekes-izgalmas márkája felbukkant már a műhelyében. És nemcsak írógépek, hanem bolti pénztárgépek is, zömében a múlt század első feléből való svájci és amerikai csodák.
– Azért érzem a kort. Van úgy, hogy fél óráig csak nézegetem a gépet, erőt gyűjtök, mielőtt nekilátok a munkának. Aztán ha belekezdek, hamar elkap a gépszíj. Ma már úgy javítok egy számomra ismeretlen gépet, hogy minden munkafázist lefotózok, videóra veszek. Így sokkal könnyebb a végén összeszerelni. Leginkább az dob fel, ha befut egy még soha nem látott típus. Nem sok ilyen akad, ezek általában nem Európából valók, csak nagyon keveset gyártottak belőlük, és feltehetőleg van valamilyen konstrukciós hibájuk. Ha sikeresek lettek volna a saját korukban, biztosan ismerném őket.
Ahogy a régi írógépek iránti érdeklődés felélénkült, Balázs Bertalan is rákapott az antik darabok beszerzésére, ma már gyakran vásárol a neten ódon, működésképtelen berendezéseket, hogy aztán kipofozza, kicsinosítsa őket, és jó áron túladjon rajtuk. Precízen dolgozik, és nem olcsón. Nem árul zsákbamacskát, minden megrendelőnek előre elmagyarázza, mit fog csinálni az írógépével, és az pontosan mennyi ideig fog tartani. A kuncsaftnak kell eldöntenie, hogy bevállalja-e az ötezer forintos óradíjat.
A mester dolgát alaposan megkönnyíti, hogy a felesége egyúttal a vállalkozás könyvelője is, lényegében minden adminisztrációs terhet levesz a válláról. Abban viszont ő sem tud tanácsot adni, hogy mi legyen a felhalmozott régi írógépekkel, ha Balázs Bertalan végleg leteszi a szerszámot a kezéből. Gyermekük, unokájuk nincs, a szaktudást sincs kire hagyni.
– Nem tudom, mi lesz. Talán egyszer eladok mindent – mondja. – Amíg az egészségem engedi, és amíg jól érzem magam itt, a műhelyben, addig csinálom. A péntek mindig szünnap, de valójában akkor is lejövök ide, és dolgozom. Magamra zárom az ajtót, és élvezem, hogy senki sem zavar. Azok a legszebb pillanatok. / Cseri Péter
