Skyfall
Nem friss, ropogós a Bond-film, de mert a 007-es örök darabnak látszik így túl az ötvenedik születésnapon, hát hétről hétre előbbre engedtem a cannes-i fesztivál mulandó nyerteseit, amelyeknek a garanciája vélhetőleg nem lesz félévszázados. (Emberek vagyunk, ugye, s moziba akármiért nem megyünk.)
Magam először Jan Fleming nagy sikerű regényei közül a Goldfingerrel találkoztam 1962-ben, az akkoriban szabadnak érzett Szabadkán vettem, s belülre az volt nyomtatva: „Egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás, Mózes Press Ltd. Haifa.” (Itthon tiltották az efféle fellazító műveket és műveleteket.)
A két világrendszer harca azóta eldőlt. Látjuk: nem Washingtonban építenek dácsákat vagy pagodákat, hanem Moszkvában és Sanghajban felhőkarcolókat. A végeredmény magáért beszél.
Őfelsége legelegánsabb ügynöke, a kihívások Paganinije ebben a filmben kissé törődött és elnyűtt. (Ne csodálkozzanak ezen, hisz még a főcím előtt meghal! Ami mindenkit megvisel. A dörzsölt mozinézőt persze nem. Hatéves ikerunokáimmal együtt nézzük a beteg Robinson szenvedéseit. Meg fog halni – aggódik Luca. Főszereplő nem hal meg – tromfol Zsófi. És neki van igaza.)
Bond ezúttal kívül hordja a lelkét: családi tragédia, számos régi seb kerül elő. Kevesebb nőrajongója is tán ezért van: ki akarna a búban osztozni a megfáradt oroszlánnal?
Az elhagyott skót udvarház, a lakatlan lak (a film címadója) a titkos alagúttal, az üres fegyverszobával valóságos csapda, de nem a 007-esnek. Itt esik a fényességes finálé.
A sorozat színvonalát meghaladó filmet Sam Mendez rendezte, a főszerepet Daniel Craig játssza. Félelmetes, de emberszabású ellenfele ezúttal Javier Bardem, maga is exügynök. M – mint eddig mindig a klasszikus Judi Dench. Nézzék meg őt nagyon maguknak!
Bölcs István
