Schobert Norbert: Amióta visszatértem a halál torkából, másképp látom a világot
– Jár pszichológushoz?
– Miért járnék?
– Mert igazi hullámvasút az élete, óriási sikerek és bukások követik egymást. Nem lehet könnyű feldolgozni.
– Szerintem mindenkinek hullámvasút az élete. Kétségtelen, hogy akad, akinek külső segítségre is szüksége lehet ennek a feldolgozására, de nekem nincs. Igyekszem felismerni, hogy mikor van szerencsém, és azt a lehető legjobban kihasználni. Amikor fenn vagyok a csúcson, azért dolgozom keményen, mert jókedvem van. Amikor padlón vagyok, azért hajtok, hogy ne foglalkozzak az aktuális problémákkal.
– Ez csak elhatározás kérdése?
– Részben. Persze kell hozzá egyfajta habitus is. Két út kínálkozik a problémák kezelésére. Az egyik a Xanax és a pia, ezt választja az emberek zöme. A másik lehetőség a munka.
– Munkamániás?
– Egyáltalán nem. Nagyon szeretek lógni. Előfordul, hogy megyek befelé az irodába, aztán jön egy kattanás, kikapcsolom a telefonomat, megfordulok, hazamegyek, és már indulok is sétálni a kutyámmal az erdőbe. Elég néhány óra, feltöltődöm, és megint örömmel megyek munkába. Ilyenkor persze a kiesett időt le kell dolgoznom.
– Ilyen fokú szabadságuk csak a gazdag embereknek van.
– Az tény, soha senki nem írja elő nekem, hogy mit csináljak, másrészt viszont keményen megdolgoztam ezért a szabadságért.
– Nagyon sokan dolgoznak keményen, mégsem álmodhatnak ekkora szabadságról.
– Tisztában vagyok vele. Egy vállalkozó függetlensége mindig nagyobb, mint egy alkalmazotté, az viszont egyéni döntés kérdése, hogy ki melyik oldalra áll. Valaki a biztonságot preferálja, más inkább kockáztatni szeret.
– Ez is csak elhatározás kérdése lenne?
– Azért nem. A vállalkozói léthez kellenek speciális képességek és egy sajátos mentalitás is. Nem azt állítom, hogy mindenkiből sikeres vállalkozó lehet, hanem azt, hogy a lehetőség mindenki előtt ott áll.
– Kényszerként éli meg, vagy élvezi is, hogy a nyilvánosság előtt zajlik az életének minden mozzanata?
– Mire gondol?
– Szívműtét, konfliktusok más celebekkel, ilyesmik.
– Most olyan sztorikat sorolt, amelyek hat-nyolc évvel ezelőtt történtek. A szívműtétem óta viszont sokkal jobban vigyázok a magánéletemre, a családom élete ma már nem a nyilvánosság előtt zajlik. Sokáig egyáltalán nem tudtam mit kezdeni ezzel a problémával, aztán csináltam egy kézifékes fordulót. A nyilvánossággal való viszonyomnak három korszaka volt. Az elején, kezdő vállalkozóként élveztem, bármit is írtak rólam, úgy fogtam föl, hogy jól jön a reklám. Aztán amikor sikeres üzletember lettem és családot alapítottam, rájöttem, hogy súlyos károkat tudnak okozni a rosszindulatú pletykák, a félinformációk. Állandó stresszben éltem, álmatlanságban szenvedtem, éjszakánként sokszor volt heves szívdobogásom, nyombélfekélyem lett. Hajnali négykor keltem, és néztem a telefonomon, hogy milyen hír jelenik meg aznap rólam a médiában. Ezt változtatta meg a halálközeli élményem. Hét évvel ezelőtt egy tervezett szívműtét után egy kórházi fertőzés miatt másodszor is meg kellett operálni. Ez a második műtét életmentő volt. Amióta visszatértem a halál torkából, másképp látom a világot, máshogy élem meg a stresszt. Nem görcsölök a múlton, nem aggódom a jövő miatt, csak a napi feladatokra koncentrálok. A brókerbotrány miatt rengeteg pénzt bukott a cégem, ebbe tíz évvel korábban biztosan belehaltam volna. Ehhez képest mára sikerült talpra állnom. Hosszú időn át meg akartam felelni mások elvárásainak, de ma már egyáltalán nem érdekel az általam nem ismert emberek véleménye. Csak a családomra és a barátaimra hallgatok.
– De nem fordulhat el a nyilvánosságtól, hiszen az öné a legnagyobb influenszercsalád Magyarországon. Önnek, a feleségének, Rubint Rékának és a lányuknak, Larának jóval több mint kétmillió követője van a közösségi médiában.
– De ha megnézi az oldalainkat, láthatja, hogy 90 százalékban üzleti tartalmakat posztolunk. A saját termékeinket, szolgáltatásainkat reklámozzuk ezeken a felületeken, nem csupán a magánéletünket. Pontosabban Rékának van néhány minőségi termékre hosszú távú reklámszerződése, de nekem egy sincs. A legismertebb hazai influenszerektől eltérően nekünk kevés olyan bevételünk van a közösségi oldalakról, amelyek más termékek hirdetéséből fakadnak, vagyis nem rakunk ki csak azért cuki családi fotókat, hogy másokat reklámozzunk.
– Jól érzem, hogy szereti a rendet és a fegyelmet?
– Abszolút. Militarista vagyok, ezért is mentem rendőrnek annak idején.
– Ha marad a belügyi vonalon, ma hol tartana?
– Nem kizárt, hogy én lennék az országos rendőrfőkapitány.
– Most viccel?
– Nem viccelek. A kilencvenes években fiatal tisztként kétszer léptettek elő soron kívül, nyolc év alatt még csak szóbeli fenyítést sem kaptam. Századosként szereltem le, amikor a rendőri munka mellett már nem tudtam elég időt fordítani a vállalkozásomra. Azok a tisztek, akikkel annak idején együtt végeztem, ma mind vezető beosztásban tevékenykednek a különböző állami szerveknél. Egyáltalán nem kizárt, hogy hozzájuk hasonló karriert futhattam volna be.
– Sajnálja, hogy ez elmaradt?
Szerettem rendőrnek lenni, de egy fegyveres testület nem nyújthat akkora szabadságot és nem adhat teret akkora kreativitásnak, amekkorára nekem szükségem van. Viszont annyi mindenképpen megmaradt, hogy ma is szeretem, ha rend van az életemben.
– És rend van?
– Igen. Pontos napirend szerint élek. Szeretem, ha a dolgok egy adott koreográfia szerint zajlanak. Reggelente például legkésőbb hétkor kelek, kimegyek a konyhába, megfőzöm a kávét, beviszem Rékának, friss gyümölcslevet facsarok, beleteszek egy kis Béres-cseppet meg C-vitamint, elkészítem a reggelit a gyerekeknek, utána elfoglalom a fürdőszobát, aztán átnézem a friss híreket a neten, egy órával a felkelés után pedig már a futópadon vagyok, vagy indulok az erdőbe, esetleg a teniszpályára. Ha valamiért korábban kell elindulnom, akkor annyival korábban kelek fel, hogy mindezt akkor is végig tudjam csinálni.
– Kissé kényszeresnek tűnik.
– Nem tagadom. Vannak még ilyen hóbortjaim. Megkövetelem magam körül a rendet és a tisztaságot, nem bírom elviselni, ha valaki szanaszét hagyja a holmiját, ragaszkodom hozzá, hogy mindenki pakolja el, amit éppen nem használ.
– Imádhatják a gyerekei.
– Megszokták. Korábban előfordult, hogy hazajöttek a suliból, és az előszobában ledobták a táskájukat meg a cipőjüket. Én meg fogtam magam, és kihajítottam a cuccaikat a kertbe. Amikor jöttek keresni, mondtam nekik, hogy kint van a garázs előtt. Megértették a dolgot, ma már elrakják maguktól a holmijukat. Ezt a szemléletet nem otthonról hozom, édesanyám – finoman szólva – nem rendmániás. A tisztaságra persze nagyon ügyel, de rengeteg tárgy veszi körül. Én viszont mindenben a „minimált” szeretem. Nem bírom elviselni például a különböző tárgyakat a kocsiban. Megbolondulok, ha benn marad egy üres palack az ajtóban, de az is zavar, ha valaki beletesz egy kulcscsomót a pohártartóba.
– Az üzleti életben is vannak rigolyái?
– Nem rigolyáim vannak, hanem alapelveim. Például az, hogy soha senkitől nem kértem pénzt a vállalkozásomhoz. Annak idején 300 ezer forinttal alapítottam meg az első cégemet, és a mai napig soha nem vettem fel hitelt, nem igényeltem állami vagy uniós támogatást.
– Soha nem kilincselt banknál?
– Soha. Ha likviditási gondjaim akadtak, a saját vagyontárgyaim eladásából szereztem pénzt. Engem zavarna, ha más pénzéből kellene gazdálkodnom. Amikor évekkel ezelőtt becsődölt az a logisztikai cég, amellyel dolgoztunk, és ezzel minket is a padlóra küldött, eladtam a két gyönyörű motorkerékpáromat, a dunai motorcsónakomat és a kétajtós Maserati GranTurismómat, életem autóját. Gyerekkorom óta vágytam egy ilyen Maseratira. Imádtam.
– Most megint fut a szekér. Miért nem vesz egy másikat?
– Megengedhetném magamnak, de elengedtem ezt a dolgot. Túl vagyok rajta.
– És miért nem pályázott soha állami vagy uniós támogatásra?
– Mert nem tudnám elviselni, hogy a vállalkozásom sikere azon múljon, melyik politikai erővel kell aktuálisan jóban lenni. Mindennek megvan az ára. Én is kaphatnék mindenféle támogatást, de előbb-utóbb valaki úgyis benyújtaná a számlát.
– Mennyire járja át a hétköznapjait a politika?
– Semennyire. Egyetlenegyszer foglaltam állást közéleti kérdésben nyilvánosan, a migrációs népszavazás előtt, de akkor sem pártpolitikai meggyőződésből, hanem ideológiai okokból. Sem előtte nem szólaltam meg politikai ügyekben, sem azóta, és a jövőben sem fogok. Bármit mondanék is, kiforgathatnák a szavaimat, márpedig én nem akarok sem a politika szócsöve, sem az ellensége lenni. Csak a családomban beszélgetünk ilyen témákról.
– Tényleg fegyelmezett. De vajon a szabadidejében is az? Mennyit bóklászik például a virtuális térben?
– Hát nem lógok a neten folyamatosan, igyekszem a minimálisra redukálni a dolgot. Mondjuk reggel mindig átnézek néhány oldalt.
– Gondolom, mindig ugyanazokat.
– Persze, sőt mindig ugyanabban a sorrendben. Először a Borsot és a Blikket nézem meg, hogy megtudjam, kik vannak aktuálisan a célkeresztben. Aztán jön az Index, utána a 444, végül jöhet a saját Facebook- és Instagram-oldalam. Este inkább tévéhíradót nézek, az RTL Klubét. Abban benne van minden fontos dolog.
– Mivel kapcsol ki?
– Ami igazán megnyugtat, az a dobolás. Egy tévés show-műsor miatt kezdtem el tanulni, amikor az volt a feladatom, hogy beüljek dobolni egy szám erejéig a Hooligansbe. Annyira megtetszett, hogy vettem egy felszerelést, azóta hetente két-három alkalommal gyakorlok, és jár hozzám egy barátom is tanítani. Most épp a rock and rollt tanulom, amit egyébként egész életemben utáltam, de most kezdem megszeretni. Rékának szoktak lenni különböző rendezvényei, ezeken már többször felléptem: beültem dobolni néhány szám erejéig. Eddig még nem égtem be vele.
– Vannak-e még gyerekkori barátai?
– Nekem nem sikerült megőriznem egyet sem. Annyira megváltoztunk az idők során, hogy el is távolodtunk egymástól. Viszont nem gondoltam volna, hogy negyven fölött még születhetnek mély barátságok, de velem megtörtént. Az viszont érdekes, hogy a barátaim között csupán egyetlen gazdag ember van, a többiek mind átlagos körülmények között élnek. Ugyanakkor a barátaimmal tudatosan semmilyen üzleti kapcsolatban sem állok. Szerintem a két dolgot nem lehet összeegyeztetni.
– Egy első generációs sikeres vállalkozó óhatatlanul beleütközik abba a problémába, hogy miként kezeljék a gyerekei a készen kapott gazdagságot. Önnek van receptje?
– Természetesen örülök annak, hogy a gyerekeim jólétben nőnek fel, és nem szeretném, ha valaha is az életükben nyomorogniuk kellene, de ettől még nem kapatom el őket. Tizennégy éves koruktól meg kell dolgozniuk a zsebpénzükért, bármilyen extra kiadást csak a maguk által megkeresett pénzből fedezhetnek. Előfordult például, hogy Lara lovardájából felhívtak, van egy kis tartozása a lányomnak, ki kellene fizetni. Mondtam, hogy én ugyan nem fizetem ki, ez az ő dolga. Szóltam Larának, ő belehúzott, dolgozott nálunk a cégben, összeszedte a pénzt, és kifizette, amivel tartozott. A gyerekeimnek annyival könnyebb a helyzetük másokénál, hogy nem kell munkahelyet keresniük, dolgozhatnak a családi vállalkozásban. Nyaranta ez fizikai munkát jelent, a házhoz szállító partnerünknél dobozolnak, a tanév közben inkább marketingfeladatokat kell végezniük. A hónap végén szoktam ellenőrizni Larának és Norbi fiamnak az Update-posztjait a közösségi médiában, megnézem, hogy hány elérést produkáltak, és utána elszámolunk. Én is dolgoztam kamaszként: voltam kertész, fagyiárus, videotékás. Jót tett nekem. Azt szeretném, hogy a gyerekeim is megtanulják: bármit akarnak elérni, azért érdemi teljesítményt kell nyújtaniuk.
