Room 304
Ezúttal nem írom le a dán filmmel kapcsolatos kötelező elismeréseket, mert egyrészt kezd elterjedni a híre annak, hogy Európában manapság az ő mozijukra érdemes leginkább odafigyelni, másrészt azért sem, mert éppen ez a mű nem szolgál rá a dicséretre.
Mondjuk ki nyersen: csalódás. Elszánt művészkedés van, széteső, nyekergő történettel, tele bizonytalansággal. Nehéz eldönteni, hogy a sok félrefotografált kép a titokzatosságot akarja-e szolgálni, vagy csak rossz volt az expozíció, esetleg kevés a pénz a lámpaparkra. (Netán vetítési nehézségek adódtak.) Nem könnyű e félhomályban azonosítani a szereplőket, különösen ha mindenki szakállas (a nőket kivéve persze), és ráadásul mindenki egyformán van fényképezve. (Szuperközelikben ugye minden szőrszál egyforma.)
A helyszínválasztást („ahol emberi sorsok kereszteződnek...”) olyan sejtelemmel konferálja fel a film, mintha eddig hotel nem lett volna kriminek, drámának, történetnek a terepe. Amikor aztán e búgó hangon elmondott sületlenségek mellé még fülsértő hegedűszó is társul, tudhatjuk: jobb lenne futóra fogni. (De maradtunk.) Emberi sorsok meg még Robinson szigetén is tudtak kereszteződni, nem kellett ahhoz külön szálloda meg idegenforgalom.
A hotel lehetne ugyan valamiféle gyűjtőpontja a konfliktusoknak (ha azok meg volnának írva), nem csupán egy könnyáztatta szerelmi konfliktusnak a melodramatikus helyszíne. Olyan sztorik alkalmi háttere, amilyenekre Karinthy Frigyes kitalálta a „hát bizony, János” reflexiókat. Amikor a semmi van előadva sóhajok közt, recegtetve.
Pedig azt sejtjük: e mű magát az örökzöld babérokat célozta meg lábujjhegyen. Ám mi a dán filmet épp valóságérzékeléséért, természetességéért, iróniájáért, eredeti látásmódja miatt szerettük.
(Rendezte Birgitte Str-mose Mortensen.)