Rengeteg pénzt keresett a szélhámos, aki A Pál utcai fiúk főhősének adta ki magát

A váratlanul feltámadott hősi halott hallatlan merészséggel használta ki nemecsekségét, végigjárta a szerkesztőségeket, cikkek, interjúk sokasága született róla. A pesti lapok nyomán történetét a világsajtó is átvette, Jezsek-Józsika fotói a nagy sztárokéi közé kerültek. Nemecseksége jól jövedelmezett: ajándékokkal árasztották el, érdeklődők sokaságát fogadta hazulról és külföldről – emiatt nagyobb lakást igényelt a kerületi tanácstól. Kapott is – hol másutt – a Pál utca 6.-ban. Önmaga igazolásául még bélyegzőt is használt A Pál utcai fiuk Gitt-egylete 1903 szöveggel. Könyvesboltokban dedikálta a világhírű regényt – természetesen nem ingyen –, hetekig autogramokat osztogatott a sorban álló gyerekeknek, felnőtteknek az Úttörő Áruházban.

Hollós Korvin Lajos író elunta ennek a testes úrnak a viselt dolgait, és glosszát írt az Élet és Irodalom 1962. december 15-i számában A köpenicki Nemecsek címmel. Ebben támadta Jezsek-Józsika Ferenc tanácsi „bedolgozó” papucskészítőt, tényekkel bizonyítva, hogy szélhámosról van szó. Jezsek-Józsika a cikk megjelenése után rágalmazás és becsületsértés miatt polgári pert indított a glosszaíró ellen. Így a vádlott nem is az ál-Nemecsek, hanem Hollós Korvin volt.

Az 1963-ban induló Nemecsek-per öt tárgyalási napja olyan élénk érdeklődést váltott ki, a tárgyalásra annyian lettek kíváncsiak, hogy a bíróság tanácstermébe csak belépőjeggyel lehetett bejutni. (Nekem sikerült: pár éve elhunyt költő barátommal, Soós Zoltánnal együtt szórakoztuk végig az egyik tárgyalási nap jeleneteit.)

Hollós Korvin szóvá tette, hegy Jezsek-Józsika, kivárva az utolsó igazi Pál utcai fiú, Ágoston Dezső és az író Molnár Ferenc halálát, eleve azért lépett fel élő Nemecsekként, mert ebből anyagi haszonra számított – és nem is csalódott.

De ki is volt ez a Jezsek-Józsika Ferenc, akit már-már világhír övezett?

Vonzódott a művészetekhez, nótaköltőnek vallotta magát, és több népi műdal jogdíját követelte a Zeneszerzők és Szövegírók Egyesületénél, majd a Szerzői Jogvédő Hivatalnál.

Tényleg írt nótákat, egynek a jogaira fény is derült – de erre a dalára akkor már nem lehetett büszke. Ugyanis 1944. március 19-én írta, azon a napon, amelyen a német hadsereg megszállta Magyarországot. Himnikus dal volt ez Hitlerhez, feltehetően el is jutott Berlinbe, hiszen ő maga adta fel postán.

Büszkén vallotta, hogy a Tanácsköztársaság leverése után Horthy rendőrsége hónapokig kínozta, de mivel kemény legény volt, egyetlen áruló szót sem tudtak kicsikarni belőle. Kiderült, hogy az akkor még csak Jezsek Ferenc tiszthelyettes a Tanácsköztársaság idején a Belügyi Népbiztosságon dolgozott. S ekkor már arra sem volt nehéz fényt deríteni, hogy a szélhámos 1944 októberében nyilas főtörzsőrmesterként meg akarta gyilkolni korábbi haragosát.

Jezsek-Józsika neve nem először került az újságokba. 1931-ben is felperesként állt a budapesti ítélőtábla pulpitusa előtt, akkor a Tempó, Fradi! című nóta miatt. A Nemzeti Sport a ferencvárosi klubról hosszabb tudósítást közölt, amelynek élén kottában leadta az akkor divatba jött Fradi-induló egy sorát a megfelelő szöveggel együtt. Ekkor (a Pesti Napló 1931. október 7-i számát idézem) „Jezsek (Józsika) Ferenc, egy józsefvárosi szabómester pert tett folyamatba az újság ellen szerzői jog bitorlása miatt, és előadta azt, hogy a szóban forgó indulót ő szerezte, és közzététele az ő engedélye nélkül történt. Ez reá nézve annál is sérelmesebb, mivel az indulót ő külön levelezőlapon kiadta, és azt a Ferencváros hívei között pénzért terjesztette. A levelezőlapok eladásából jelentékeny haszna volt. Ezért nemcsak szerzői jogbitorlás megállapítását kérte, hanem 10 000 pengő anyagi és erkölcsi kártérítést is.”

A lapkiadó azzal védekezett, hogy szerinte a tudósítás egy meccs eseményeit közölte, amelyen az indulót is elénekelték, a tudósító csak leírta (kottával), amit ott hallott. A Tempó, Fradi! szövege önálló alkotásnak nem tekinthető, ami pedig a dallamot illeti, azzal a legnagyobb bajok vannak, mert annak első része nem más, mint a Sír a kislány a Balaton partján című nótának a két üteme, a második része pedig a francia himnusznak, a Marseillaise-nek utolsó két üteme, s az ilyen alkotás jogvédelemre nem tarthat számot.

Az ügy a budapesti törvényszéken Nyiry Zoltán bíró elé került, ő elrendelte, hogy a felek a tényállást periratváltás útján tisztázzák. A felek be is adták előkészítő irataikat, különböző kottákkal, amelyekkel álláspontjuk jogosságát bizonyítani akarták.

Mivel a polgári perrendtartásról szóló törvény előírta, hogy a felek a periratokat élőszóval tartoznak előadni, a nem mindennapi kérdést úgy oldották meg, hogy először Mamusich Mihály, a lap ügyvédje énekelte el a bíróság előtt az indulót és a forrásul szereplő népdal, valamint a Marseillaise megfelelő részét, azután pedig a tárgyaláson levő Józsika Ferenc dalolta el saját beállításában a különböző kottákat, azzal érvelvén, hegy az ő szerzeményéhez sem a Balaton partján síró kisleánynak, sem a Marseillaise-nek semmiféle köze nincsen.

„Nyiry bíró csodálkozással hallgatta végig a felek különös érvelését, amelynek azzal vetett véget, hogy neki nagyon rossz zenei hallása van, kár tehát a feleknek magukat a további előadással fárasztaniuk. E helyett a bíróság elrendelte a szerzői jogi szakértői bizottság megkeresését annak a kérdésnek a tisztázására, hogy a Tempó, Fradi! önálló zenei műnek tekinthető-e. A szakbizottság, amelynek sorában a Zeneművészeti Akadémia legkiválóbb kapacitásai foglalnak helyet, megállapította azután, hogy az induló első frázisa feltétlenül hasonlít a Sír a kislány a Balaton partján refrénjének első részéhez, sőt azt is leszögezte, hogy a második motívum melódiája a Marseillaise utolsó frázisával azonos, de azt is megállapította, hogy az induló ritmikája ezektől a művektől különbözik, és azonfelül bizonyos, apróbb eltérés is feltalálható. Mindezek alapján a szakbizottság szerint, a Tempó, Fradi önálló műnek tekinthető.

Így hozta meg azután Nyiry bíró ítéletét, amely szerint a szerzői jogbitorlás vétségét megállapította, és ezért a lap szerkesztőjét öt pengő pénzbüntetésre ítélte. Ezenfelül kötelezte őt arra is, hogy a zeneszerző szabómesternek tíz pengő erkölcsi kártérítést fizessen meg. Fellebbezés folytán az ügy a budapesti ítélőtábla elé került, amely ezt a döntést helybenhagyta. Ezzel a Fradi-riadó körül lezajlott per jogerősen be is fejeződött.”

Szórakoztató bírósági tárgyalássorozat lehetett, kétségkívül. Mint ahogy a Nemecsek-peré is az volt.

A bíróság Molnár Ferenc barátait, kortársait tanúként hallgatta meg, hogy mind többet tudjon meg Jezsek-Józsikáról.

Molnár szerint Nemecsek vézna, szőke kisfiú volt, Jezsek-Józsika Ferenc gyermekkori fényképei (hátukra írva a Nemecsek felirat) egy erőteljes, masszív barna fiút mutatnak. A tárgyalás öt napján számosan azt vallották, hogy az író társaságában még az első világháború előtt megismerkedtek azzal a fiatalemberrel, akit Molnár maga mutatott be Nemecsekként. Ez a fiatalember 1918-ban meghalt, a Magyarországon akkor végigsöprő spanyolnáthajárvány áldozata lett.

Jelentkeztek olyanok, akik a Rákos utca 3. szám alatti – Molnár által is leírt – házból ismerték a valódi Nemecseket. Az egykori valódi Pál utcai fiúk rokonai, leszármazottai mind Jezsek-Józsika ellen vallottak. Elmondták például, hogy az ál-Nemecsek a Józsefvárosban robusztus testi erejéről hírhedt, s többeket próbált meg rávenni hamis tanúzásra. Elvált felesége szerint Nemecsekként csak 1959 után jelentkezett, mikor már az utolsó „hitelesített” Pál utcai fiú is meghalt.

Ez nem teljesen igaz, mert a Magyarország 1936. október 18-i száma riportot közölt ezzel a címmel: A régi Pál uccai fiúk asztaltársaságot alakítanak – Molnár Ferenc lesz a díszelnökük. A cikk szerint kövér, kedélyes úr jelentkezett a szerkesztőségben, Jezsek-Józsika Ferenc dalköltő és szabómester. Fontos bejelentést tett az asztaltársaság megalakításáról.

„Én voltam az egyik főmacher. Gyönyörűséges idők voltak azok, kérem. Mindenkit megvertünk. Még a zsarukat is. Télen bemásztunk a hullaházba. Valamelyik nap két, falhoz támasztott hullát találtunk a pince sarkában. Megdobáltuk őket bőrlabdával. Erre az egyik megmozdult. Még ma sem felejtettem el, milyen eszeveszetten menekültünk akkor a pincéből. Később kiderült, hogy a hullák élő altisztek voltak. Mégis rettenetesen féltünk, pedig igazán nem voltunk mimózák.”

Tessék, a kis törékeny Nemecsek Ernő, a szegény szabómester szolid fia!

És hogyan lett vagy negyven társával regényhős? Erről is beszél ebben az interjúban Jezsek. A grundon játszva egy furcsa úrra lettek figyelmesek, a különös monoklis bácsiról azt hitték: detektív. (A „monoklis bácsi” 1878-ban született, a regényt 1906-ban, 28 évesen írta. – K. J. ) És mert cigarettával kínálta őket, maguk között elnevezték „staubos hekusnak”.

„Valamit elárulok magának – mondta Pálmai Jenő hírlapírónak. – Ötven százalékig én voltam a Nemecsek.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy nem én haltam meg, hanem a Rostási Károly… Kettőnkről írta meg Molnár Ferenc a Nemecseket. Összeolvasztott bennünket. Én csak dalköltő korom óta vagyok Józsika. Annak idején Jezseknek hívtak, és ebből lett a Nemecsek. A Rostási halt meg, de én voltam az, aki kémkedett…”

A Magyarország egy másik számából tudjuk, hogy Karinthy Frigyes temetésén a 32-es bajtársak Jezsek-Józsika Ferenc és vitéz Bokody Dezső vezetésével testületileg vettek részt.

A bíróság előtt a dalköltő védője bizonyítékul benyújtotta a már említett bélyegzőt, majd egy vaskos, mintegy 800 oldalas kéziratot, amiben Jezsek-Józsika azt írta meg, „Ami a Pál utcai fiúkból kimaradt”. Az ügyvéd arról is adott be igazolást, hogy Jezsek apja valóban szabómester volt. Jezsek-Józsika a kihallgatáson azt állította, hogy ő hordta fel Molnárék lakására azokat a munkákat, amelyeket az édesapja készített a Molnár családnak. Molnár Ferenc akkor faggatta őt a híres grundról, ahol ő mint Boka csapatának tagja is játszott. Hogy mi volt Boka eredeti neve, arra nem tudott válaszolni. Elmondása szerint Molnár sok ajándékot vett neki, meg is látogatta, amikor egyszer beteg volt, s már évekkel a regény megjelenése előtt is Nemecseknek szólította. A többi Pál utcai fiú eredeti nevére sem emlékezett, de a regényt remekül idézte, szinte kívülről fújta.

Hollós Korvin szenvedélyesen cáfolta a felperes bizonyítékait, s egyszer a „vézna kis Nemecsek” ki is fakadt:

– Hagyjon békén, mert úgy vágom pofon, hogy kiesik a cipőjéből!

Hollós Korvin védője szintén benyújtotta bizonyítékait: a grund, amelyre Jezsek-Józsika hivatkozik, 1898–1900-ban már be volt építve, tehát a dalköltő ott nem játszhatott. Idézte a védő az utolsó Pál utcai fiú, Ágoston Dezső halála előtti nyilatkozatát is (Magyar Ifjúság, 1958. április 3.), amelyben Ágoston elmondta, hogy egyedül ő él már a Pál utcai fiúk közül, hivatkozott dalköltői svindlijeire: arra például, hogy azt állította, ő az alkotója a Látod-e, babám meg a Sárga a csikóm kezdetű daloknak. Mivel Jezsek-Józsika ezt a bíróság előtt is megismételte, Hollós Korvin bebizonyította, hogy e dalok már 1905-ös dalgyűjtésekben is szerepelnek, amikor Jezsek-Józsika 16 éves volt, s nem lehetett világhírű zeneszerző.

Tanúskodott Molnár Ferenc húga, Molnár Erzsébet is. Az ál-Nemecsek többször járt nála, Molnár-relikviákat kunyerált, így akarta magát hiteles Nemecsekké tenni. Egyszer egy másik ál-Nemecsek is jelentkezett 1939 körül, ezt megírta akkor a bátyjának az Egyesült Államokba, mire az író azt üzente, hogy dobja ki, mert Nemecsek eredeti modellje már régen meghalt, csak szélhámos lehet.

Jezsek-Józsika elvesztette a pert, a közvélemény mégis Hollós Korvinra haragudott, mert sokakat megfosztott egy illúziótól.

De hogy ki lehetett az igazi Nemecsek, arról Bálint Endre irodalomtörténész vélekedését fogadnám el leginkább (Könyv és Nevelés, 2014/4): „Érvként idézhetjük Molnár Flaubert-re utaló, közismert mondását: »Nemecsek Emma én vagyok.« Érdekes, hogy Molnár Ferenc születésnapja, január 12. éppen Ernő-nap. Ha pedig végignézzük a tanulók osztálynévsorát, melyikük neve emlékeztet leginkább Nemecsekére, toronymagasan az a név vezet, amely megfelelő sorrendben tartalmazza a regényhős vezeték- és keresztnevének első három-három betűjét (Nem… Ern…), még ha a 2. és 3. között magánhangzó-beékelődéssel is: Neumann Ferencz. Aki nem más, mint maga Molnár Ferenc.”