Régi hősök és új vezérek

- Bár többkötetes író, a díjazott regénye már három éve megjelent, sokan mégsem tudják itthon, kicsoda Horváth Viktor, aki ilyen jelentős díjat kapott.

– A kilencvenes évek közepétől publikálok, de a regényírást viszonylag későn kezdtem, talán ezért nem ismernek. A szakma és az olvasók is könnyebben észreveszik a nagyregényeket, s ha észrevették, a közérzékelésnek akkor is van egyfajta tehetetlensége, némi csúszása: idő kell az ismertté váláshoz. És nagyobb munkásság. Ha valakinek sok kötete van, a művek hatnak egymás olvasottságára, átsegítenek egymásnak.

- Egyébként belegondolt már, mit hozhat irodalmi munkásságában a kitüntetés, amelyet kis Nobel-díjnak is neveznek?

– Remélem, azt hozza, ami az alapítók célja volt. Azért adják, hogy felfigyeljenek a kiadók, esélyt adjanak a külföldi kiadásoknak. Ez nekünk, magyaroknak létfontosságú, mert kis nyelv vagyunk. Azért a „kis Nobel-díj” – túlzás. Évente tizenketten kapják, tehát megoszlik a dicsőség és a figyelem. Viszont ez jó is, mert tizenkettőnk európai összetartozásáról szól.

- Az a furcsa helyzet állhat elő, hogy a külföldi díj hozza meg a könyv itthoni sikerét?

– Persze, ilyenkor itthon is több interjú készül, ettől nyilván több olvasója lesz a könyvnek. És a „hivatásos olvasók”, a kritikusok is újra jobban figyelnek rá. Ez önmagát erősítő folyamat.

- Történelmi regény a Török tükör. Az utóbbi évtizedben mintha ismét „trendivé” vált volna a 19. század kedvelt műfaja. Külföldön és itthon is. Említhetném akár Spiró György, Márton László, Darvasi László, Závada Pál egyes könyveit.

– Minden kor társadalma keresi a gyökereit és a folytonosságát, mindig is írtak az adott korhoz képest a múltban játszódó történeteket. Jó esetben az írók és az olvasók ügye volt ez az identifikációs folyamat, rossz esetben pedig mindenféle érdekkörök próbálták a saját céljaiknak megfelelően manipulálni: emlékszünk a szocializmus történelmi és ifjúsági regényeire. A történelmi regény, sőt maga a történelem is a képzelet műve, bármilyen gondosan kutatunk. S ez így rendben is lenne, ám előfordul, hogy a képzelődés kilép az irodalomból, mert a politikusok megpróbálják megvalósítani a való életben. Ilyen volt Hitlerék álma a germán heroizmusról és az ezeréves birodalomról, vagy a kommunisták kísérlete egy utópia megvalósítására. Az előbbi a múlttal dolgozott, az utóbbi a jövővel, de mindkettőből rémálom lett. A jelenkori hazai hatalmi elitnél is működnek hasonló tendenciák. Itt is a múltról van szó: a pogány, ősmagyar mitológia keveredik a kereszténységgel, a dualizmus ábrándjával, a Horthy-éra idealizálásával. Egy sosemvolt világ álmát, egy operettországot próbálnak létrehozni. Ez olyan, mint a drog, s úgy tűnik, normális civilizációs tünet. A baj ott kezdődik, amikor a hivatalos politika kötelezővé akarja tenni. Ilyenkor elég nehéz regényt írni, mert a szerző vagy behódol a hatalom nyomásának, és szemetet gyárt, vagy akarva-akaratlanul ellenáll, ami szintén deformálja a szöveget.

- Könyve egy idős török férfi kamaszkori élményein keresztül mutatja be a török kori Magyarországot, a Pécsett élő és harcoló magyarokat. Nem mellesleg: ön pécsi születésű, ma is a baranyai városban él. Voltaképpen kikerülhetetlen téma pécsiként a török kor világa?

– Éppúgy kikerülhető, ahogy másoknak is. Mindenki arról ír, amiről akar. Engem az vezetett a törökökhöz, hogy beleszerettem egy baranyai népmondába, amely a hódoltság korában játszódik. Ez a Kantavár története, intenzív és borzalmas, mint egy Shakespeare-dráma, ez a történetem váza.

- A 19. századi regények, például az Egri csillagok, a heroikus küzdelmet mutatják be, az ön regénye viszont inkább deheroizál.

– Igen, ez nyilván szerzői döntés kérdése. Gárdonyi a maga korának eszményei alapján írt, a romantikus, 19. századi nemzetkoncepció előírásait vetítette rá a hőseire. Ők viszont a maguk idejében egyáltalán nem értették volna, mit akar tőlük Gárdonyi. Száz éve ez így rendben is volt. Akkor erre volt szükség. Ma viszont már nem hisszük el az életszerűtlen Fekete-fehér figurákat. Ezt nem szívesen hajtogatom, mert amikor írtam, nem a deheroizálás vezetett. Egyszerűen csak úgy akartam „megcsinálni” a kort, hogy közel álljon a forrásokból összeszedhető adatokhoz, hangulatokhoz. Modelleztem a beszédet, az észjárást, a reflexeket, ahogy a hivatali adminisztráció vagy a vallás meghatározta az életet.

- Nem gondolja, hogy ma is érzékeny kérdés, mi a nemzet, és mi magyar, hogyan látjuk és láttatjuk magunkat, mit gondolunk az idegenekről?

– De igen. Ugyanakkor ez inkább mesterségesen gerjesztett érzékenység, hatalomtechnikai kérdés, a hatalom koncentrálásának az eszköze. Vezért akkor fogadnak el az emberek, ha konfliktus van, ha pedig magától nem lenne, akkor a nemzeti szembenállás a legalkalmasabb az ellentét létrehozására. A nemzeti kultúra és a nyelv olyan, mint a levegő: nem élhetünk nélküle. De mit gondoljunk arról az emberről, aki folyton a légzéséről beszél? Annak az embernek nyilván valami légúti problémája van, és mi akkor járunk jól, ha nem szerezzük be tőle a tüdőbajt. Még egyszer mondom: a nemzeti kultúra és a nyelv a legfontosabb, de tudnunk kell, hogy elidegeníthetetlen tőle a folyamatos változás, a hatások befogadása. Mindig is változott. Másrészt mi sem jobbak, sem rosszabbak nem vagyunk, mint a többiek. Együtt vagyunk, és a többiek éppen olyan fontosak a bolygónak, ha tetszik, a Jóistennek, mint mi.