Prágai viharok

A regionális választások nyertese 23,6 százalékkal az ellenzéki Szociáldemokrata Párt (CSSD) lett, miközben az ODS-nek csak 12,3 százalék jutott. Még annál is kevesebb, mint amit a közvélemény-kutatások országos népszerűségben mutatnak. A közel kétszeres különbség azonban csalóka, hiszen a győztes eddig – Prágát leszámítva – mind a 13 régiót uralta; de most csak kilenc maradt neki. Az elvesztett négyből kettőt a kommunisták (KSCM) „happoltak el”. Összteljesítményük 20,4 százalék volt, azaz messze jobb, mint az ODS-é, és csak alig valamivel rosszabb, mint a CSSD-é! A magyar Jobbikra hajazó, rasszista, cigányozó és idegengyűlölő „Munkáspárt a Társadalmi Igazságosságért” (DSSS) – ellentétben az előrejelzésekkel – elmaradt az 5 százalékos küszöbtől, így egyetlen megyei közgyűlésbe sem tudott bejutni.

A „megreformálatlannak” mondott, a rendszerváltozás előtti kommunista párt egyenes ági utódjának számító és a kommunista nevet büszkén viselő KSCM szívóssága európai unikum. Miközben a nyugat-európai testvérpártok a politika partvonalára szorultak vagy meg is szűntek, a KSCM lényegében minden választáson bent volt az „első háromban”, de a szociáldemokraták eleve kizártak vele minden parlamenti együttműködést. Maga Václav Havel, az immár önálló Cseh Köztársaság két cikluson át volt elnöke maga is sokat tett azért, hogy a szemében sztálinistának számító politikusok semmilyen szerephez, befolyáshoz ne juthassanak a cseh politikában. Mindazonáltal a kommunista párt betiltatására tett eddigi kísérletek eredménytelenek maradtak. (A „cseh Jobbik” elődpártját viszont betiltották, feloszlatták, ám az kacagva újjáalakult új néven, mintegy a Magyar Gárda-effektus helyi másolataként.)

A kommunisták nem szerepeltek ugyan a szokásosnál jobban a 81 fős szenátus 27 helyéért vívott és általános érdektelenségtől kísért küzdelemben, de az ODS-t itt érte a legnagyobb szégyen: kilenc szenátori helyét veszítette el, miközben a baloldal vezető pártja, a szociáldemokrata 13-mal növelni tudta mandátumainak számát. Ennek folytán roppant érdekes helyzet állott elő. Ha ugyanis megvalósulna egy baloldali összefogás (CSSD+KSCM+ a SPOZ nevű kis párt, egyetlen szenátorral), akkor ennek – 60 százalék birtokában – már módja volna akár az alkotmány módosítását is kezdeményezni. Minthogy azonban a szocdemek eddig nem „boltoltak” a kommunistákkal, e perspektíva, bármennyire vonzó is, elvi korlátokba ütközik. (Vonzerejét még növelné is, hogy egy szenátusi határozat megvétózásához a 200 fős alsóházban 101 szavazat kell, ám a Nečas-kormánynak, amely már csak két pártra támaszkodhat, most ennyije sincs, holott nemrég még kényelmes 118 fős többsége volt.)

A kommunistáknak a regionális választásokon mutatott kiváló szereplése azért is európai unikumnak számít, mert Csehországban a hagyományos nagy pártokkal és a megszorító politikákkal szembeni ellenérzések eddig nem a szélsőjobb, hanem a szélsőbal pozícióit erősítették. Talán azért is, mert jelentős számú, középiskolás és egyetemista fiatalokból álló csoportokat leszámítva a cseh szélsőjobb gyökértelen, miközben a kommunista párt gyökerei nem az illegalitásig, hanem a két világháború közötti polgári demokráciáig nyúlnak vissza, s mai tömegbefolyásuk részben a cseh hagyománytiszteletből is fakad.

Nečas nagy bajban van. Ez már csak azért is szembetűnő, mert Orbán Viktor szerint az államadósságnak a GDP-hez mért 50 százalékos szintje „biztonságot” jelent, márpedig a cseh adósság a maga 40 százalékával az európai eladósodási rátának még a felét sem éri el. A befektetők bizalma Csehország iránt változatlan, az adósságszolgálat még igen alacsony, a magyarénak a harmadát sem elérő hozamok mellett is gondtalan.

Csakhogy. Nečas adóemelések és nyugdíjreformok révén jövőre 3 alá akarja vinni az idénre 3,2 százalék körül kalibrált költségvetési deficitet, és pártjának (ODS) képviselői között van hat olyan ember, aki ezt minden erővel megakadályozná. Konkrétan azt, hogy az áfa a mai 14-ről még az idén 15 százalékra, majd jövőre 21 százalékra emelkedjék, a legjobban keresők pedig fizessenek az eddiginél jóval magasabb személyi jövedelmi adót, a vállalkozások meg társasági adót. A lázadók szemében mindez „ördöginek” s főként az ODS adócsökkentési programjával ellentétesnek számít, és saját elmondásuk szerint obstrukciójukban képesek elmenni a falig, sőt azon túl is.

Válaszként a választási és népszerűségi „buktáktól” is szorongatott Nečas előremenekült: bejelentette, hogy az adótörvényről szóló szavazást egyszersmind bizalmi szavazásnak is tekinti, azaz, ha bukik a törvény, bukik ő és vele együtt természetesen az ODS is. Akkor jöhetnek az új választások, amelyeket természetesen a szociáldemokraták amúgy is sürgetnek.

Van ennek az állapotnak egy igazán pikáns eleme. Egy személyiség, „aki nélkül nincs cseh politika”. Ő Václav Klaus, a köztársaság elnöke, egyszersmind az ODS alapítója, akinek mandátuma jövő márciusban jár le. Prágában mindenki tudja, hogy a Nečas ellen lázadókat ő mozgatja a háttérből, s ő bírta rá ezeket a képviselőket, hogy még szeptemberben nemet mondjanak az adótörvényekre. Magatartására sokféle magyarázat van. Egyrészt, hogy azokat (Topolánek, majd Nečas), akik a párt és a kormány élén az ő helyébe léptek, mindig is utálta, és ahol lehetett, keresztbe tett nekik. Szúrós kritikája napi rendszerességgel zúdul a Nečas-kormányra, ám ő nem csak a szavak embere: valósággal sportot űz abból, hogy visszaküldözgeti a parlamentnek az elfogadott törvényeket. Az utolsó az önkéntes magánnyugdíjpénztárak felállítását irányozta volna elő.

Semmi kétség: amiképp 2009-ben a Klaus által beszervezett dezertőrök egy bizalmi szavazáson megbuktatták Topolánek miniszterelnököt, úgy az államfő most Nečas fejét akarja. Miért is? Egy cinikus elemző szerint azért, mert örömét leli benne. Kidobta Nečas a koalícióból az általa kedvelt Közügyek Pártját? – na, akkor bukjon! Bukjon, mert ellene tett. Vegye tudomásul mindenki, hogy csakis rajta, Václav Klauson múlik az: van-e ODS-kormánya Csehországnak, vagy nincs! Meglehet, mire lapunk utcára kerül, már nincs Nečas...

Ahhoz képest, hogy Klaus nem „erős” vagy „középerős” köztársasági elnök, hanem funkciói jobbára ceremoniálisak, a szerep, amit visz, ékes bizonyítéka annak, amelyet háttérhatalomnak szokás nevezni. Ha akar, megerősít, ha akar, „fúr”. Persze ha szegény Nečasnak kétharmada volna, mint Orbánnak, csinálhatna Klaus, amit akar: semmi jelentősége nem volna. Így azonban, hogy az ODS és maga Nečas is pengeélen táncol, az államfő úgy játszhatja kisded játékait, ahogy akarja. Kiélheti féltékenységét, bosszúvágyát, unióutálatát, de teret adhat önnön politikai ambícióinak is arra az időre – fél év van még odáig –, amikor már nem lesz köztársasági elnök.