Pokolra menő dudások
Aki nyugodt életet akar, az jobban jár, ha az átlagos genetikai-biológiai modellhez igazodik, „igazítja magát”. A géniuszok sorsa más. Igencsak meg kell szenvedni az alkotó tehetség kihordásáért, kidajkálásáért, a nagy léptékű költősorsért – derül ki Czeizel Endre legújabb összegzéséből. Az aprólékosan gazdag adattár még a legközismertebb poétáinkról is tud újat adni.
Történész akart lenni eredetileg – vallja be az ismert genetikus, és ez a produkción érződik is. Természetesen nem nélkülözhető az az orvosi kultúra, tudás sem, amely az életrajzokon és életműelemzéseken túl az alkotóknak a pszichoszomatikus jellemzőivel foglalkozik. A mániás-depressziós kedélyváltozások szinte a géniuszok „foglalkozási betegségének” tekinthetők. A normális és a kóros közti határ fellazulhat, noha a szerző hangsúlyozza, hogy a zseni és az őrült közötti „egy lépés távolság” közhelye nem helytálló.
Ugyanakkor a gyerekkori benyomások végigkísérhetik a költőt: Pilinszky kurta és kopár sorait valószínűleg autista nagynénjének kommunikációs mintája befolyásolta.
A lángeszűek leszármazottainak vizsgálata azért is nehéz, mert igen halandóak voltak: többségük családja egy-két generáción belül kihalt. Megtudjuk azonban azt is a könyvből, hogy ma is él Berzsenyi-, Vörösmarty-, Madách-, Szabó Lőrinc- és Nagy László-ivadék, rokon. Ugyanakkor sirathatjuk a meg nem született műveket: amelyekkel mindörökre adósunk marad a 26 éves Petőfi, a 32 éves Csokonai és József Attila, a 35 éves Radnóti, a 40 éves Balassi, a 41 éves Madách, a 42 éves Ady Endre.
Magyarországon bizony életveszélyes volt géniusznak lenni, ha a pokolra menő dudások útja jó szándékkal volt is kikövezve. Jó szándékkal és maradandó versekkel.
(Dr. Czeizel Endre: A magyar költőgéniuszok sorsa. Galenus Kiadó.)
Erdélyi S. Gábor
