Pardon

Azt tartják: gyerek és kutya biztos nyerő a filmben. A gyerekkel azonban itt most az a baj, hogy már huszonkét éves, és lány (Helené), valamint hogy nem ismeri az apját, nincs is neki. A kutyával meg az, hogy élete delén bizonytalan körülmények között elhalálozik. S mivel a történet egy színházban játszódik, itt lóg Csehov puskája is a falon, s alig várja, hogy eldördülhessen. De addig még sok víznek le kell folynia Koppenhága csatornáin.

Merthogy az ismeretlen apának a lánya szenvedélyesen keresi felmenőjét, s végül egy színházi direktort gyanúsít meg, beférkőzik a teátrumba, ahol ideges díva, nagy micsodájú férfisztár, reménytelen rendező és bizonytalan tollú színpadi szerző kergeti egymást, míg végül szerencsétlen véletlenek után fel nem léphet a világot jelentő deszkákra a kutya, akit Helenének hívtak.

Így indul, mint egy jópofa, könnyű darab, de mivel dán a film, tudhatjuk, hogy ők nem szokták ilyen könnyen adni. Tehát a lavina lezúdul. A neuraszténiás mama rémtörténeteket ad elő lánya múltjából, a lány maga is gyanúba kerül, a premier pedig veszélybe. A legjobb az lenne, sugalmazza az igazgató, ha leégne a színház. Akkor a biztosító fizetne. Az sem lenne rossz, ha a színészek közül érne valakit halálos baleset, mert ilyenkor is szoktak kárpótlást adni az elmaradt előadások miatt. És lőn.

Hogy mi, azt persze nem árulhatom el, de olyasféle a helyzet, mintha Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjában a második felvonás elején megfojtanák Annie-t, a híres primadonnát. Feketébe, morbidba fordul a film, és csupán a vége oldja fel a feszültségeket (két puskalövés után), s fogja meg egymás kezét két hősünk, akik egyáltalán nem voltak egymásnak teremtve, sőt. Játék a színházban, Koppenhágában.

Jó.

(Rendezte: Henrik Ruben Genz.)