Össztánc
Az újranyitott Vígszínház hátsó sorában ültem, a legszélén, amikor Hegedűs D. Géza kikapott onnan, s vitt táncolni a színpadra, de persze minden színész felkért egy-egy nézőt, legyen társa az Össztánc záróképében. Forogtunk önfeledten, ringató parancsra.
1994. október 22. volt. Az Össztánccal kezdett a renovált Víg. Egyetlen szó sem hangzott el a színpadon. Mégis végig beszéltek a szereplők – mozdulatokkal, tánccal, gesztusokkal, múltba vetett pillantásokkal. Örökkévaló ritmusokra eltáncoltak korokat, történelmet formáló epizódokat, világot megváltoztató érzéseket. Néma jeleneteket koreografáltak hangos személyes sorsokból. Különben minden előadás végén ropta a színen a közönség is, másként hogyan is lehetett volna igazi az össztánc?
Eszenyi Enikő igazgató most ismét Össztáncra hívja a publikumot: az előadást felújították, szerepelnek benne a „régiek” is, karöltve a fiatalabb színészekkel. Tökéletes körforgás Békés Pál és Imre Zoltán húsz év alatt klasszikussá töltődött táncdarabjában.
Lassan már hagyomány, hogy az új szezonnyitány a Színházak Éjszakájához kötődik, amely idén szeptember 19-én lesz, és aznap este – túl a kulisszajárásokon – például megy az Össztánc a Vígben.
Kornis Mihály írta: „Színházban az ősz nem az elmúlást, hanem a kezdetet jelenti.”
A 168 Óra is csatlakozik az évadkezdéshez: színházi összeállításunkban budapesti és vidéki társulatok új produkcióit ajánljuk. Az előadásokról színészek, rendezők, dramaturgok, táncosok és tervezők beszélnek, s nyilatkozataikból az is pontosan kiderül: még egy operett is mutathat mai társadalomképet, a Lear király is lehet kortársunk, és a legnagyobb drámák mindig hétköznapiak, akárcsak a legkapósabb bohózatok.
A kulturális összkép persze azt is tükrözi: minden színház össztánc. A művészet összjátéka, a néző és a színész összekötése, a szív és a gondolkodás összenyitása, a sokféleség összhangja. És csak rajtunk múlik, hogy a valóságban is össztáncra épülő világot teremtünk-e.
