Orbán Viktor miért beszél mindig háborúról?

A miniszterelnök hétfői beszédéről a Véleményvezér már megírta az elmúlt két napban, hogy az egyrészt alapjában véve téves feltételezéseken alapult, másrészt pedig, hogy a bejelentett intézkedések a valóságban egy burkolt államadósság-növelést eredményeznek. Emellett azonban a beszéd retorikája is megér egy misét.

A kormányfő folyamatos retorikai durvulása ugyanis egyértelmű jele annak, hogy Orbán Viktor a hatalmát nem érzi biztonságban.

Megváltozott retorika

A miniszterelnök beszédei nagyon komoly változásokon mentek keresztül az elmúlt két évben. Az addigi diplomatikus, hol könnyed, hol már túlságosan is kimért, de mindig udvarias Orbán Viktor folyamatosan átváltott egy egyértelműen támadó, keménykedő, mindenfajta kifinomultságot nélkülöző retorikára.

Ennek az új stílusnak a legfontosabb elemei az újabb és újabb ellenségek megnevezése és a háborús retorika használata. Először csak védekezésről és védelemről beszélt Orbán Viktor, majd a választások után megjelent a kormányzati kommunikációban a forradalom, melyet hamarosan egyre-másra követtek a háború, csata, támadás és más harci kifejezések. Mindezt pedig hónapról-hónapra egyre inkább vegyítették az aktuálisan megjelölt ellenségek nyílt fenyegetésével.

Eleinte ez az erőt sugárzó retorika még akár üdítőnek is hathatott a megelőző évek langyos-semmilyen politikusi viselkedéseihez képest. Akiknek elegük volt az elmúlt évtizedek teszetoszaságából, azok bizonyára örültek is a miniszterelnök határozottságának. A kormányfő ugyanis már ezzel is tabukat döntögetett: nevén nevezte a problémákat.

Azonban a tabudöntögetésnél nem állt meg. A beszédek mostanra szinte semmi másról nem szólnak, csak ellenségekről, fenyegetésről és háborúról. Minden beszédében a miniszterelnök azt sugallja, vagy nyíltan ki is mondja: nem foglalkozom semmivel és senkivel, bármit megtehetek és meg is fogok tenni, mert csak az érdekel, amit én gondolok. A kormányfő stílusa a visszafogottan diplomatikusból a kurucoson keresztül mostanra leginkább erőszakossá, néha kimondottan pökhendivé vált.

Mit akar ezzel leplezni?

Közhely, hogy az az ember fenyegetőzik, az próbálja magát a legnagyobbnak mutatni, aki nem biztos saját erejében. A Véleményvezérnek úgy tűnik, a mostani magyar miniszterelnökkel is ez a helyzet.

Látható, hogy a kormányfő csak úgy tudja fenntartani pártján belüli megkérdőjelezhetetlen hatalmát, csak úgy tudja biztosítani a kritikáktól mentes kormányzást, ha háborús hangulatot tart fenn. Egy háborúban ugyanis hadvezér van és katonák, akik követik: a parancs nem megtagadható, a hadvezér nem kritizálható és nem is leváltható. A háborúban a katona egyetlen dolga, hogy beálljon a sorba és teljesítse a parancsot: minden más magatartás dezertálásnak számít.

Ez az egyetlen módja annak, hogy a miniszterelnök-pártelnök hatalma megkérdőjelezhetetlen legyen párton belül is. Hiszen amint engedne egy kicsit a háborús retorikából, azonnal megjelennének a bírálók és az elégedetlenkedők, és rögtön számon kérnék rajta az ígéreteket és a hibákat.

Hová vezet ez?

Ez a fajta retorika azonban magában hordozza, hogy nem lehet belőle kiszállni: nyilván ez azt jelenti, hogy a miniszterelnöknek egyre durvábbat és durvábbat kell mondani, egyre újabb és újabb ellenségekre van szüksége. A másik probléma pedig, hogy amint már eddig is láthattuk: a háborúban semmit sem lehet átgondolni, nincs idő egy kérdés alapos elemzésére, azonnal kell dönteni és nincs lehetőség a korrekciókra.

A kormányfő tehát a saját retorikájával zsákutcába szorította magát. Ebből nem lehet engedni, ugyanis akkor azonnal felengedne a rendszer is, és azonnal megjelennének a kritikák, amik akár a hatalmát is megkérdőjelezhetnék. De mégsem ez a legnagyobb baj ezzel a retorikával: hanem az, hogy nem vagyunk háborúban. Így aztán minden hasonló háborús retorika alapjában véve egy torz valóságképen alapszik.