Nők a tűzvonalban
Nehéz olvasmány. A csupasz, lemeztelenített igazság mindig megdöbbent, sokkol, kemény elszánás kell hozzá, hogy szembenézz vele. De ha vállalod, megrázó élményben lesz részed.
Szvetlana Alekszijevics vállalta ezt. Olyasmit, amit eladdig senki más nem. Megírta a Szovjetunió nagy háborúját női szemmel. Kérlelhetetlen őszinteséggel. Ezernyi sors mozaikszerű egymáshoz illesztésével. Ezernyi regénycsírával...
Nem véletlen, hogy sem hazájában, Belorussziában, sem Oroszországban, amelynek nyelvén s történelméről ír, nem dédelgetett személyiség. Nem szorul rá. Bátor asszony, aki megvívta a maga harcát és győzött. Valami olyasmit tett le az asztalra, ami alapjaiban változtatja meg elképzeléseinket a második világháborúról, a szovjet hadszíntérről, arról a gigászi és kíméletlen, embereket, férfit és nőt, felnőttet és gyermeket egyaránt próbára tevő, milliónyi emberéletet követelő harcról, amit az akkor még létező Szovjetunió vívott a német megszállók ellen. Hősei szerelemre, szülésre, családra, gyermeknevelésre született nők, akik belekerültek a háború iszonyatos daráló malmába s akik nem kapták meg érte az igazi elismerést. Főhajtás is ez előttük, mert ők valahogy kimaradtak a nagy történelemből, a dicső csatákból, az ünneplésből.
Kíméletlenül őszinte könyv. Megráz, felkavar s utána jobban megérted azt az immár hetven esztendőt, ami a világégést követte. Korszakos műveket írtak a szovjet emberek nagy háborújáról Solohov, Szimonov és a többiek, ám mindegyiket megértő fátyolba borította a győzelem diadala és büszke öröme. Szvetlana Alekszijevics nem tud felhőtlenül örülni. Ha végigolvasod könyvét, rájössz, hogy miért.
Női szemmel nézi a háborút, de prózája, bár érzelmekben nem szűkölködik, férfiasan kemény. Évek során ezreket kérdezett végig, hogy hihetetlen emberi sorsokból összeálljon a hatalmas és megdöbbentő kép hősiességről és gyávaságról, gyűlöletről és szeretetről, kegyetlenségről és gyengédségről, szerelemről és megcsalattatásról, a haza hálájáról és borzalmas csalódásokról. Nőkről, akik megszenvedték a háborút, s akikről elfeledkeztünk...
Lányokról, akik sohasem lehettek anyák... Anyáról, aki saját kezével öli meg csecsemőjét, nehogy az éhező gyermek sírása elárulja a bekerített partizáncsapatot. Asszonyokról, akik elhitték, hogy a fronton megélt szerelem örökké tart. Nem tartott addig, az otthon maradtak ellenszenve meggátolta a boldogságukat. „Azért mentetek a háborúba, hogy elbolondítsátok tőlünk a férfiainkat” – kapták köszönet helyett. Asszonyokról, akik a legszívesebben eltitkolják, hogy megjárták a lövészárkok poklát, mert tudják, miféle előítéletek várnak rájuk otthon. Voltak olyanok, akik vállalták a hősi szerepet, s most nehezményezik, hogy a később történtek, az eszmélés, majd az összeomlás után már nem fogadja cselekedeteiket az a hősi nimbusz, amit elvárnának. A többség azért nem ilyen.
A nő sorsa egybefonódik a férfiéval, a férfiakéval. Szvetlana Alekszijevics könyvének lapjain nem kevés a tragikus sorsú férfi. Együtt szenvednek asszonyaikkal. Felkavaró a német fogságba került, majd onnan megszökve a partizánokhoz szökött, később a Vörös Hadsereg soraiba visszaállt férj kálváriája, akit a győzelem után még hét év tábor várt, mert nem halt meg, mert fogságba esett...
Akárcsak annak a katonának a tragédiája, aki német földre lépve keserű bosszújában – otthon senki nem vár rá, családját kiirtották – lekaszabol egy egész családot; hadbíróság és nyilvános kivégzés tesz pontot tragikusan hősies életének végére.
Vannak eddig elhallgatott tanulságai a nagy háborúnak. A szovjet katonalányok elképedve látják, hogyan kávéznak gondosan megművelt kertjeikben a német asszonyok, milyen kedves, akkurátusan tiszta házakban élnek. S láttak kihalt házakat is, ahol a lakók holtteste fogadta őket, a goebbelsi propaganda elérte célját, a bosszútól való félelem öngyilkosságra késztetett sokakat. Olyanokat is, akiknek nem lett volna mitől félniük.
A háborút megjárt, átélt lányok, asszonyok mégsem tudnak gyűlölni. Se itt, se ott. A szovjet katonalányok kenyeret tesznek félre az ellenség gyermekeinek, a több tucat némettel végző mesterlövésznő elengedi a háború utolsó napjaiban besorozott, halálra rémült Hitlerjugend kölyköt. A meggyalázott német asszonyok pedig, amikor a szovjet parancsnok arra kéri őket, hogy a felsorakozott katonákból válasszák ki erőszaktevőiket, nem vállalják. Elég volt a kegyetlenségekből, ez nem gyógyítja be a sebeket...
Ez a háború más, mint amihez szoktunk. Egymillió szovjet lány, asszony története, akiknek nemhogy a divatos ruhákról, de elemi női szükségleteikről is le kellett mondaniuk. Az erőltetett menetben vonuló női század lábnyomai nem a sebesülések vérétől piroslottak, vatta és a kötszer a sebesülteknek sem volt elég, nemhogy higiéniai célokra.
Az átélt szenvedéseket nem lehet kitüntetésekkel honorálni. Csak az őszinte és nyílt emlékezés lehet a gyógyír. Egy olyan könyv, mint Szvetlana Alekszijevics dokumentumregénye, amely íróját joggal röpítette fel a Nobel-díjasok Parnasszusára.
Földeák Iván
