Nincs nemzet, nincs közösség

– Devizaadósság, lakás- és autótörlesztés, mit mondjak, kilátástalan helyzetbe kerültünk. A férjem egy barátjával elhatározta, Ausztriába megy pénzt keresni – mondja Éva. – Két évig próbált normális állást találni, aztán végső elkeseredésében elment portásnak nettó ötvenezerért. Amikor az ember már nem alszik, és éjszaka azon pörög, másnap miből fizeti a gyerek ebédjét, akkor lépni kell.

A férfi egy szállodai munkákra specializálódott állásközvetítő cég nyelvtanfolyamán kezdett németül tanulni, megírták az önéletrajzát, és elküldték ötezer ausztriai hotelba. Szinte azonnal alkalmazták, egy panzióba került mosogatónak.

– Ezer eurót kap havonta, ami az ünnepnapok miatt csak több lehet. Ha a fiam iskolája nem kötne, rég kint lennénk mi is. A gyerek osztálytársának apja is Németországban dolgozik, a szomszédaink is pakolnak. Sorra lehetetlenülnek el az ismerős családok. Éva azt mondja, ha egyszer kijut, eszébe nem jut majd visszajönni.

A huszonhárom éves Kovács Máté szeptember óta dolgozik Dublinban. Orvosira jelentkezett, de nem vették fel, biológia szakra ment az ELTE-re.

– Azt meg nem szerettem. Az unokanővérem jó ideje Írországban él, úgy döntöttem, megpróbálom én is.

Máté az érkezése után tizenegy nappal talált állást. Egy élelmiszerboltban pénztáros, minimálbérért, ez 8,65 euró óránként.

– Itt könnyű munkát találni, nincsenek mindennapi problémák. Mégis visszamegyek, újra jelentkeztem az egyetemre. De ha nem az orvosiról lenne szó, itt tanulnék, mellette dogozhatnék. A tizennyolc éves húgom közgazdasági területen szeretne továbbtanulni, őt és több ismerősömet sem izgatja, hogy jó eredményt érjen el az érettségin. Tudják, úgysem kerülnek be az államilag finanszírozott képzésbe. Mi motiválna egy diákot, hogy a saját országában tanuljon tovább, ha százezreket kell érte fizetni? Ha nem javul a helyzet, az egyetem után aligha maradok Magyarországon. Az orvosok Dublinban akár tízezer eurót is megkeresnek havonta, a kezdő is három-négyezret.

A Tárki nemrégiben közzétett kutatása szerint 2012 elején minden ötödik magyar felnőtt hosszabb-rövidebb időre külföldre költözne, ami „a valaha mért legmagasabb értéket mutatja”. És még ütősebb, hogy a 18–29 év közöttiek közel fele is szíve szerint távozna Magyarországról.

– Teljesen normális, hogy a fiatalok a felnőtt lakosságnál nagyobb arányban terveznek külföldön élni. Szerencsét próbálnak, optimisták, függetlenedni kívánnak. Szó sincs tragédiáról, nemzethalálról, a legtöbben nem vesznek el számunkra, ugyanis visszajönnek – véli Sík Endre, a kutatás vezetője. – A migráció nem egyirányú utca.

A szakember szerint ez annak tulajdonítható, hogy a fiatalok körében nő a jövőjüket bizonytalannak ítélők aránya. Ráadásul a külföldre igyekvők első hulláma „előkészíti a terepet” a következőknek, amelyeknek így jóval könnyebb a dolguk. Ráadásul sokkal egyszerűbb kijutni, mint régen.

Tamás Pál szociológus egyetért: nem kell megrettenni a szerinte elsősorban a jövedelemszerzési válságot tükröző adatoktól. Ráadásul az alakuló tendenciát erősíti a média által sugárzott kép, miszerint bármit lépjen a polgár, néhány évig úgysem javul a helyzete.

– Válság idején amúgy is többen gondolkoznak a kivándorláson – teszi hozzá a szociológus. – Ráadásul néhány szakmától eltekintve semmit nem tudunk a reális mozgásról. Sokan csupán álmodoznak, beszélnek, csak talán hangosabban, mint eddig. Bár kint egyetemre járni vagy értelmiségi munkát vállalni az EU lazuló szabályozása miatt egyre könnyebb, ettől még az értelmiségi fiatalok problémája válságfüggetlen, felkészültségük, nyelvtudásuk, kapcsolati tőkéjük változatlan.

– Az, hogy minden ötödik magyar külföldre menne, lesújtó adat és katasztrofális hangulatjelentés – mondja Juhász Attila, a Political Capital elemzője. – Ebben a kiugró adatban persze azok is benne vannak, akiknek eszük ágában nincs kiköltözni, de olyan állapotba kerültek, hogy legszívesebben elhúznának innen. A legmegrázóbb, hogy a tizennyolc és huszonkilenc év közötti generáció fele távozna. Mindeközben a ténylegesen elvándoroltak száma is növekszik, ami már eddig is százezres nagyságrendű. Ráadásul épp a jobb egzisztenciális helyzetben lévők menekülnek nagy számban, mert idehaza, ha van is munkájuk, nem jutnak egyről a kettőre. Itt egy fiatal orvos egyik napról a másikra él, míg Nyugaton gyógyítani gazdagságot jelent. És az sem mellékes, hogy elsősorban azok jönnek vissza, akik odakint nem találják meg a számításukat.

Sárosi Annamária, a KSH Népesedési és Szociális Védelmi Statisztikai Főosztályának migrációs szakértője megjegyzi: a magyarok közül többen vándorolnak ki, mint amennyien ezt a hatóságnál bejelentik. A törvény szerint ugyanis ha egy magyar állampolgár három hónapnál tovább marad külföldön, azt a települési önkormányzat jegyzőjénél vagy az illetékes külképviseleti hatóságnál be kell jelentenie.

– De a bejelentési kötelezettség ismeretének hiányában sokan nem adminisztrálnak. Ezért a célországok tükörstatisztikái alapján a bevándorlók között nagyságrendekkel több a magyar állampolgár, mint ahogy azt az itthoni adatok mutatnák.

A növekedés 2004-ben kezdődött, a migrációt az uniós csatlakozás felerősítette. Anglia, Írország és Svédország után egyre több ország szüntette meg a munkaerő-piaci korlátozásokat a magyarokkal szemben – magyarázza Sárosi Annamária.

A kivándorlók között a húsz–harminc év közöttiek vannak többségben. A befogadó országok statisztikái alapján 1994 és 2006 között legalább háromszázezer magyar hagyta el az országot.

– A visszatérők számát pontosan nem ismerjük, de a befogadó országok nyilvántartási rendszerébe bekerülők a kint tartózkodást ha nem is véglegesre, mindenképp hosszabb távra tervezik – mondja Sárosi Annamária.

– Máshol is van a mi tizenkilenc százalékunkhoz hasonló arány – véli Sík Endre. – Ez nem tragédia, csak fontos jel. Az 1968-as új gazdasági mechanizmus óta arra kondicionálnak bennünket, hogy a migráció miatt elvesznek a diákok tanulásába fektetett adóforintok, és nem lesz, aki megtermeli a nyugdíjunkat. Pedig a cél az, hogy a gazdaság- és a társadalompolitika elérje a külföldre távozók visszatérését.

– Amikor egy barátomnak elárultam, hogy kiköltözöm, bevallotta, azt hitte, én kapcsolom majd le a villanyt Magyarországon – kezdi történetét a harmincöt éves Ágnes, aki másfél éve utazott Norvégiába, és alig két hét után kapott munkát egy kórház óvodájában.

Itthon előbb ugyanilyen munkakörben dolgozott, majd barátja ajándékboltjában volt eladó, minimális pénzért. Az egzisztenciális problémák miatt állandó nyugtalanságban élt.

A külföldre költözés ötlete mégsem tőle, hanem ötvennyolc éves, kevéssel nyugdíj előtt álló édesanyjától származik, aki az egészségügyben dolgozik harminc éve.

– Anyám alulfizetett volt, elege lett, kapott egy lehetőséget, elfogadta. Több jelentkező közül azonnal kiválasztották. Sok magyar dolgozik itt nyugdíj után, errefelé nem a kort nézik, hanem a szaktudást. Állást és olcsón bérelhető szolgálati lakást kapott, így nekem sem volt rizikó kijönni vele.

Itthon az óvodában nyolcvanezret keresett, ami kétezer norvég koronának felel meg. Kint kilencvenszázalékos munkaidőben tizenötezer koronát kap.

– Minimum három évre jöttem, de mindenképpen visszamegyek. El nem tudom képzelni, hogy ne Magyarországon éljek egyszer. Most viszont nincs sem kapaszkodó, sem motiváció, hogy otthon maradjak. Az is baj, hogy nincs nemzet, nincsenek közösségek, nem tudom, ki a szomszédom, nem tudok tőle egy tojást kérni, ha épp elfogyott.
A nemzet azt jelenti, hogy együtt vagyunk, márpedig ha ez a hétköznapokban nem működik, akkor nagyban sem fog. És ez nem jólét kérdése.

– A magyarok voltak a legkevésbé mobilak a térségben – ezt ismét Juhász Attila, a Political Capital elemzője állítja –, nemhogy más országba, de még a szomszéd településre sem szívesen költöztek. Nem akarták elhagyni saját tulajdonú lakásukat, nyelveket sem igen beszéltek. Ebben történt most jelentős változás. Felnőtt az a generáció, amelyik tud pár nyelvet, EU-tagállam polgáraként szocializálódott, és nincs lelki gátja elhagyni az országot. A számokban benne van a gazdasági helyzet miatti elkeseredés is, 2006 óta egyik megszorító csomag követi a másikat. A politikai döntéshozók helyében én nagyon komolyan venném az adatokat. Jobban jelzi a közhangulatot, mint bármilyen pártpreferencia.