Nincs itt kérdés
Sokáig halogattam a Nemzeti Hamletjét, mert tudtam, hogy Alföldi Róbert rendezése alaposan felülírja majd a lelkemben évtizedek óta dédelgetett Gábor Miklós-féle értelmezést. A befelé forduló, tépelődő, intellektuális fölényével nyomuló királyfi ma senkit se érdekel. Cselekvő hősre van szükség, jól mondható és jól érthető mai magyar szövegre, amiről Nádasdy Ádám új fordítása gondoskodik is. Lehet siratni a fülünkben visszacsengő Arany János-sorokat.
Amelyek azonban sehogyan se illenének a Hamletet alakító tornacipős-pulóveres Szabó Kimmel Tamás, az elnökké és elnöknévé öltözött királyi pár és az öltönyös-nyakkendős-mobiltelefonos (olykor géppisztolyos) politikusokká transzformált udvaroncok szájába. Szabó Kimmel magas hőfokon izzó, szenvedélyes és elképesztő fizikai teljesítményt nyújtó Hamlet. A düh és a nyers erő hajtja a végső leszámolás felé. Nincsenek kétségei, a lenni vagy nem lenni nem az ő dilemmája, hanem a miénk – föl is írja nekünk a fekete fóliára, hogy ne felejtsük el, mi a tét. Ő már túl van kérdéseken, érzelmeken. Ophelia, Horatio, a színészek és Gertrud – csupán mellékszereplők az életében.
Mint „néma nézők a színpadon” (idézet a darabból), ülünk a kényelmetlen székeken, és nézzük döbbenten ennek a túlmozgásos kamasznak az ámokfutását. Szó szerint a színpadon, mert a nézőtéren, a fekete fóliával takart széksorok között, pallókon, vasállványon, a páholyban ezúttal az előadás zajlik. Itt tűnnek föl és el – néha alig észrevehetően – a szereplők, itt hajlongnak a sírásók, és emelnek a magasba csontokat, sárga meg vörös csillagot, lyukas zászlót. A földön mindenütt eldobált szemét („valami bűzlik...”), akár egy kiürült stadionban vagy parlamenti ülésteremben egy-egy mérkőzés után.
Ide érkezik Fortinbras is bakancsban, fekete kabátban és hatalmas egóval, hogy birtokba vegye „jogos tulajdonát”. Nem kenyere a végtisztesség, nem vacakol négy századossal, ravatallal. Eltakaríttatja a halottakat, azután sortüzet parancsol. A régi bűnösök megbűnhődtek, most jöhetnek az újak.
Ferencz Zsuzsa