Németi Rudolf (1948–2016)
Életének 68. évében elhunyt Németi Rudolf költő, műfordító, a 168 Óra olvasószerkesztője.
Két évtizeden keresztül dolgozott a lapnál, egyetlen sora nem jelent meg benne, mégis benne volt a lap minden megjelent sorában. Napra nap, hosszú órákon át nézte a monitort, ült, csak ült a kódexíró szerzetesek fegyelmével, és javította, nyesegette, igazította a cikkeinket. S közben figyelt mindenre, levonatokra és képaláírásokra, kéziratokra és címlapokra, figyelt arra, hogy a szerkesztőségben rendben menjenek a dolgok, az információk eljussanak a címzettekhez, a kiegészítések az oldalakhoz, igazi szürke eminenciása volt a lapnak, nélküle nem jelenhetett meg az újság, amiről ő nem tudott, az nem is létezett. A régi olvasószerkesztők közül való volt, akiknek a kisujjukban van a lapkészítés és a fejükben az összes lexikon, akik, ha akarnák, lepipálhatnának mindenkit, de ők megelégszenek a szolgálattal, e szó legnemesebb értelmében: hogy szolgálhassák a lapot, a szerkesztőséget, az olvasót.
Éles volt a szeme, és éles, ha kellett, a nyelve is: hiba nem maradt rejtve előtte. Mindenkit az értékén kezelt, és nem rejtette véka alá a véleményét. De akit megdicsért, az biztos lehetett benne, hogy igazán jó, amit csinált.
Rabja volt a lapnak, a lapkészítésnek, ő, akinek lételeme volt a szabadság. Aki folyton úton volt – valóságosan is, zsebre dugott kézzel, kissé hajlott háttal sétálva fel-alá a folyosón, de lelkileg különösen. Vastag szemüvege és őszülő szakálla mögé rejtőzve, tömött zsebű vadászmellényében (álruha volt ez is persze, éppúgy, mint az olvasószerkesztés) utazott folyton fel-alá Európában Kolozsvártól Budapestig és az európai kultúrában Duinótól Bukarestig. Kevés szavú költőként a lét végső kérdéseire függesztette a tekintetét – Rilkét és Pilinszkyt emlegette leggyakrabban a kritika vele kapcsolatban –, s műveit folyton csiszolta, javította: önmagának volt a legszigorúbb szerkesztője. Meggyőződésem, hogy legtökéletesebb műveit az utolsó heteiben alkotta meg, amikor a sors már elvette tőle a közlés képességét. De szárnyaló szelleme, ahogy egy nagy költőhöz illik, tiszta volt utolsó pillanatáig.
Nem csupán egy kollégát veszítettünk vele. Egy kicsit elveszítettük önmagunkat is.
P. S.: Rudi, kérlek, nézd még át ezt a pár sort odafentről, mielőtt nyomdába adjuk: akkor vagyok nyugodt, ha Te is láttad.
