Nem mese ez
Sok minden(ki) összejött ebben az előadásban. Egy perzsa mese a commedia dell’artéval, Puccini Bartókkal, egy 18. századi velencei komédiaszerző, Carlo Gozzi Térey Jánossal (fordító), egy kiváló táncos-koreográfus egy prózai rendezővel – utóbbi kettő egy és ugyanaz a személy: Juronics Tamás.
Több mint tizenöt éve volt szerencsém látni a Szegedi Kortárs Balett és Juronics Tamás magával ragadó és azóta is felejthetetlen Mandarinját, nem csodálkoztam hát, amikor a Radnóti Színházban a Turandot előadását is Bartók drámai erejű zenéje kísérte végig. Nem pedig, ahogy talán kézenfekvő lett volna, Puccini muzsikája, hiszen a kegyetlen kínai hercegnő történetét mégis elsősorban az olasz operából ismerjük. Bartók zenéje azonban itt és most erősebb, konkrétabb asszociációkra késztetheti a magyar nézőket.
Már az első akkordnál tudjuk, hogy mese ide, Puccini oda, itt ma este nem lesz hepiend. Amikor felmegy a függöny, egy mélyen hátranyúló, sötét, bunkerszerű helyiséget látunk a színpadon (díszlet: Cziegler Balázs), amelynek előterében vasláncokra akasztott levágott fejek himbálóznak az orrunk előtt. A középső, üres lánc elfoglalására pedig éppen most készítik elő a következő delikvenst. A zsarnokság birodalmába csöppentünk, vagy inkább mintha belöktek volna bennünket egy nyomasztó, fenyegető világba. Lehet ez a világ Kínában, de máshol is, ki-ki képzeletére van bízva, játszódhat ez a történet a királyok és hercegek korában, de akár ma is (a király asztalán hetvenes években divatos színes telefonok sorakoznak), a zsarnokság, amiről az előadás szól, nincs helyhez és időhöz kötve. Az örök, mint a szerelem. Itt most speciel egy hisztérikus és kiszámíthatatlan perszóna, a király lánya, Turandot (Petrik Andrea) gyakorolja, aki sorba lefejezteti szépségétől megszédült kérőit, akik nem tudták megfejteni feladványait. Egy őrült szeszélye uralja az országot. Toporzékolva tiltakozik, amikor Kalaf herceg (Szatory Dávid) mégis előáll a helyes megfejtéssel. Pedig már mindenki szeretné, ha vége lenne ennek a cirkusznak, apuka, a császár (Bálint András), aki tehetetlenségében néha lődözni kezd maga körül, a feszültségüket tréfálkozással oldani próbáló, olykor álarc mögé bújó és bármikor bármilyen rögtönzésre kész miniszterek, a verésbe belefáradt verőlegények.
Vége is lesz, de nem egészen úgy, ahogy elképzelték. Látszólag győz a szerelem, elcsattan a csók – de más is. A boldog vég elmarad. Nincs is rá semmi okunk, hogy várjuk.
