Nem extrém kalandok – Színpadon láthatók Lengyel Nagy Anna megcsavart történetei

– A darab első részének címe Levél apámhoz, a másodiké Nővérek. Hogyan találkozott e két igaz történettel?

– Egész életemben vonzottam a történeteket, és vonzódtam is hozzájuk. Azt hiszem, „történetérzékenynek” születtem, erre nem is kellett képeznem magamat. A történetek szinte besétálnak hozzám. Ha az embernek vannak csápjai, egy-két mondattól gyanút fog, hogy emögött lehet valami. Ezekre az intuíciókra sok mindent alapoztam életemben: a történetek olykor kötetekké álltak össze, máskor lapokban, antológiákban vagy éppen rá­­diós formában jelentek meg. És bőven akadtak olyanok is, amelyeket még sohasem publikáltam. Most is van egy rovatom a Kossuth rádió Szombat délelőtt című műsorában: apróhirdetésekre válaszolok, amelyeket ötletszerűen választok ki a nagy tömegből, és felhívom a hirdetőt. És akár keréktárcsát akar eladni, akár olaszt tanulni, akár éppen társat keres, a nagyon rövid beszélgetés során mindig nagyon hamar oda lyukadunk ki, hogy ki ő és mi a mögöttes története. Vakrepülés az egész. Néha magam is megdöbbenek, mi minden húzódik meg a keréktárcsa árnyékában. Az emberi tényező a fontos. Ezt kell megvalósítanom négy percben.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Miért éppen ezeket a történeteket választották színpadi megjelenítésre?

Összegyűjtött történeteim közül azokra kellett gondolnom, amelyek különös, drámai feszültséget, meglepő fordulatokat hordoznak, és amelyek így dramaturgiai szempontból is jobban kínálják magukat színpadra. A valós történetbe persze sok fikciót is beépítettem. A lényeg: egy történet lehet nagyon érdekes, de ha túl lineá­­ris, abból nehezen lehet színdarab. Most már nem az én kezemben vannak, hanem a rendező Cseh Juditéban és a színészekében, nekik kell belőlük színházat csinálni. Ez a darab egy sorozat első része, októbertől Budapesten is bemutatják. Az a cél, hogy még a következő évadban három további előadás kerüljön színre. Közben most is újabb történeten dolgozom egy férfiról, aki 36 éves korában ismerte meg az apját. Az apa 16 éves volt, amikor ő megfogant, elvette az anyját, majd eltűnt. Kilenc évvel ezelőtt találkoztak újra, és az a hatalmas barátság, szövetség, ami köztük kialakult, tavaly ért véget az apa korai halálával. Aki mellesleg világhírű reklámgrafikus volt.

– 1976-ban indult a rádióban az Embermesék című műsora, amelyet 27 éven keresztül csinált. Ebben az időszakban fókuszba kerültek Magyarországon a hétköznapi történetek. Ekkor jelentek meg újra a Magyarország felfedezése könyvsorozat kötetei, színre léptek a Balázs Béla Stúdió filmesei, akik később Budapesti iskola néven váltak ismertté, és megszülettek Vitray Tamás tévés történetei, a Csak ülök és mesélek.

– Tamással két hét különbséggel indultunk, pedig nem beszéltünk össze. Annak idején nevetve emlegettük ezt. Addig a hírességeken, művészeken túl téeszelnökökkel, gyári művezetőkkel, pártfunkcionáriusokkal, még korábban sztahanovistákkal lehetett vagy „illett” beszélgetni. Nem tudom, mi volt a levegőben, de engem már előtte is pont a privát, civil sorsok érdekeltek. Hamar kiderült, hogy nagy hitelük, ha úgy tetszik, piacuk van a jól elmondott, bárki által átélhető hétköznapi életeknek. Én sosem szerettem az extremitásokat. Ösztönösen az átlagembereket kerestem, és ettől például ez a műsor is hamar sikeres lett.

– Egy korábbi interjújában azt mondta: sosem értette, mitől nyíltak meg annyira az emberek.

– Nem tudom, hogy tudatosan mivel lehet ezt elérni. Az én esetemben ennek biztosan köze van ahhoz, hogy bárkivel beszélgetek, soha nem váltok „minőséget”. Nem változik sem a hangom, sem a fogalmazásom, nem szólok közbe pontosítás végett. De természetesen érzik a mély érdeklődésemet is. Viszont azt valóban nem értem, például ezekben az apróhirdetésekben, ha valaki karácsonyi szalvétákat árul, mitől meséli el, hogy volt egy pillanat, amikor kést akart emelni a feleségére, de végül csak majdnem megfojtotta. Hogyan jutottunk el ­idáig, hogyan mondhatja el ezt egy ismeretlen hangnak– Ugyanakkor persze örülök neki, hiszen az őszinte kitárulkozás a beszélgetés célja. Azt tudom, hogy kíváncsian és sok csenddel kell fordulni az emberekhez, nem fontos, hogy sokat beszéljek, de közben folyik a metakommunikáció, és nem kell mindig kérdéseket feltenni. Tudatosan kerülöm is a klasszikus interjúsémákat vagy riporterszerepet. Elég lekövetni azt, akivel beszélgetek. Persze azokban, akik megnyílnak, eleve kell hogy legyen belső igény, hogy „nyomot hagyjanak”, enélkül nem lehetne sorsokat ilyen mélységben megjeleníteni.

Egri Kati és Egri Márta adja elő Lengyel Nagy Anna történeteit Szentendrén

– Önmagát született kalandornak tartja. Végső soron a pályája kezdetén az angolnyelv-tanítás, majd a rádiózás, az írás, az utóbbi években az utazás…

– Mind ugyanaz a minőségű kaland. Hatalmas kaland volt például, ahogyan a hatvanas évek második felében négyen-öten összeálltunk, mi, angol szakos egyetemisták, és maszek alapon együtt tanítottunk meg írtunk tankönyveket. Kaland az is, ahogyan ezeket a történeteket megkapom, és különösen nagy kaland, ahogy az elmúlt jó néhány évben járom a világot a hátizsákommal. És ugyanígy ismerkedem kocsmákban is, utcán is, ezekből is van egy csomó sztorim. Az az utazási mód, amit választottam magamnak, abból is fakad, hogy jól érzem magam nehéz helyzetekben, érdekel, hogyan tudok kikerülni belőlük. Ha az ember egyedül utazik, alternatív módon, tehát nem „templomtól romig”, nincs előre foglalt szállás és nincs idegenvezető, adódhatnak helyzetek. Mint például tavaly, amikor három hónapig voltam Dél-Amerikában, egyszer elvesztem az Amazonas őserdejében… Akkor élek igazán, amikor e gondokat meg tudom oldani, túl tudom élni. Ez a fejlövésem. A sokágyas hostelekben, ahol megszállsz, összecsapódsz emberekkel, együtt maradtok egyetlen kalandra, aztán vagy örökre elváltok, vagy tartjátok a kapcsolatot. Én most is levelezek valakivel, akivel együtt búvárkodtunk Ecuadorban a Csendes-óceánban, pedig azóta sem láttuk egymást. Vagy amikor a Titicaca-tónál egy Andrea nevű olasz legénnyel elbújtunk a romok mögött, mert valaki jött, akitől féltünk… Jönnek-mennek az emberek, mindenkinek megvan a maga sorsa, és ennek óriási dinamikája van. Ott álltam egyszer a Ho Si Minh-városi repülőtéren éjjel egy órakor, elfelejtettek értesíteni, hogy nem indul gép, amivel haza tudnék jönni. Ilyenkor azonban már nincs ott semmiféle jármű, taxi se, de ott sem maradhatsz, ráadásul másnap sincsen gép. Ezt hogy oldod meg– Ezek dobnak fel engem. Könnyű vagy, nem követelsz magadtól, nem akarsz megfelelni, csak az a fontos, hogy megéld a holnapi kalandot.

– Néhány évvel ezelőtt elindította az interneten az AnnaCsavar című útinaplót.

– A fiam biztatott és a cím is az ő ötlete volt. Benne van, hogy Anna csavarog, de az is, hogy szeretem a dolgokat megcsavarva látni, no és az anyacsavar is. Először nem lelkesedtem érte, mert ma már mindenki ír „travel blogot”, de aztán megadtam magam. Épp most fejeztem be egy hétrészes kubai naplót. Egyfelől engem is ösztönöz arra, hogy leírjam, amit megéltem, és úgy látom, hogy az emberek szívesen olvassák. És már voltak, akik az AnnaCsavar nyomán kaptak kedvet az utazáshoz.

– Elterjedt olcsó újságírói fogás, hogy valakinek megírják a korát, majd szenzációként tálalják, hogy még mindig… pedig az öregedés sokkal inkább az életszemlélettől függ, mint az évek számától.

– Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy az öregedés ellen utazom. Ez baromság. Azért csinálom, mert van rá késztetésem és fizikumom. Amíg van energia, kíváncsiság, nem kell magammal vinnem tíz kiló gyógyszert, a nyelvekkel is elboldogulok, addig ­miért ne?