Nagy képernyős Jedik helyett kis képernyős fejvadászok
Közhely, de kis túlzással igaz, hogy ha az ember egy Star Wars-rajongót ökölharcra akar bírni, valamivel több, mint ötvenszázalékos esélye van a sikerre, ha pozitívan nyilatkozik a franchise valamelyik újabb filmjéről. Már az eredeti trilógia utolsó részének szőrös-aranyos ewokjai is eléggé megosztották a rajongókat, pedig hol volt még a debil, közfelháborodást kiváltó Jar-Jar Binks, Hayden Christensen suta játéka Anakinként, Rian Johnson szentségtöréssel vádolt Az utolsó Jedikje, valamint a rajongók gyűlöletét és konfliktusait felerősítő internetkultúra!
A világ egyik legnépszerűbb popkulturális terméke azonban a kis képernyőn, ha nem is volt mindig a legjobb formában, ám egy percig sem osztotta meg a közönséget az elmúlt negyven évben. A korai, univerzális utálatnak örvendő tévés különkiadásokat a kétezres években univerzálisan imádott sorozatok váltották fel. A The Mandalorian hatalmas sikere pedig ezen felismerés alapos kiaknázásában rejlik. A Disney valószínűleg komolyan elgondolkodik azon, hogy nagyobb hangsúlyt fektessen a Star Wars tévés jelenlétére, főleg úgy, hogy az utóbbi időben készített filmek kritikája és bevétele is alulmaradt a várakozásokhoz képest.
A mandalóriaiA főszereplő Din Djarin (Pedro Pascal) nem olyan, mint a Star Wars-filmek hősei. A dührohamokra hajlamos Anakin Skywalkerrel és Kylo Rennel ellentétben egy sztoikus, kiegyensúlyozott karakter, míg Luke Skywalker és Rey Palpatine (ez utóbbi nevet rajongóként különösen nehéz leírni) csapongása és értetlensége helyett benne a fegyelem, a professzionalizmus és a metodológikus problémamegoldás az úr. Luke azért győzi le a birodalmat, mert az utolsó pillanatban Darth Vader szerencsés pálfordulása fia szenvedése láttán az uralkodó halálához vezet. Din azért győzi le a Krayt sárkányt, mert van egy normális, kigondolt terve.
A mandalóri figurájánál tökéletesebb példa nem is kell arra, hogy mennyiben különbözik a filmekhez képest a tévés Star Wars hozzáállása az univerzumhoz. A legutóbbi trilógia Luke-hoz hasonlóan az utolsó percekig kereste az útját: Az ébredő erő egy jól összerakott, de eredeti ötletektől mentes ismétlése volt az Új reménynek, Az utolsó Jedik komoly formabontással próbálkozott, amit pedig a Skywalker kora utólag próbált visszaforgatni olyan döntésekkel és történetelemekkel, amelyek korábban biztos, hogy nem voltak tervben.
„Palpatine valahogy visszatért” – hangzik el a film elején, és a néző nem tud nem arra gondolni, hogy ez a mondat egy az egyben így hangozhatott el egy koffeintől hajtott, hajnalig nyúló, utolsó pillanatos írói brainstormingon a Disney irodáiban. Az ötletszegénységnek és a koncepciónélküliségnek pedig meg is lett a böjtje: a Skywalker kora a trilógia pénzügyileg legrosszabbul teljesítő filmje lett, történetmesélésben pedig inkább hasonlított a Disney másik nagy franchise-ának, a Marvelnek a termékeire, mint a klasszikus Star Wars-filmekre.
Egy kocka a Skywalker kora című legutóbbi Star Wars-mozibólHa viszont megnézzük a Star Wars-sorozatokat, a fent említett sutaságok és elhibázott világépítési döntések nyomát se lelni. Ez annak köszönhető, hogy a filmekkel ellentétben a Disney, miután felvásárolta a Lucasfilmet, itt nem próbált „modernebb” irányba vinni semmit, nem próbálta megújítani a hagyományokat, és az eddig itt remeklő kreatívok helyére sem keresett új embereket.
Hogy jobban megértsük, miért tudott sikeres lenni a The Mandalorian, érdemes visszatekinteni a kis képernyős Star Wars kevésszer megénekelt múltjára. Ironikus módon
a történet a franchise máig legnagyobb pofára esésével kezdődik, mégpedig a Star Wars: The Holiday Speciallel.
Az 1978-ban, közvetlenül az első film után az CBS-en bemutatott karácsonyi műsor hiába vonultatta fel az akkor frissen sztárrá lett Mark Hamillt, Harrison Fordot és Carrie Fishert, valamint adott helyet Boba Fett bemutatkozásának az univerzumban, a lusta rendezés, a vállalhatatlan zenei számok és az értelmezhetetlen kreatív döntések gondoskodtak arról, hogy minden rajongó egy emberként gyűlölje és röhögje ki a filmet. Mert ugyan hogyan másként reagálna az ember, ha öt percen keresztül Csubakka VR-szoftpornóra izguló apját kell néznie?!
Ezt követte aztán a nyolcvanas években egy animációs, droidokról szóló sorozat, amelyet nagyjából mindenki elfelejtett, illetve két, ewokokra koncentráló évad, valamint tévéfilm, amelyek szintén elég gyengére sikerültek – csak arról érdemes megemlékezni velük kapcsolatban, hogy az egyik, gyerekeknek szánt filmben (Ewokok: Csata az Endorért) hangzott el először és utoljára a franchise történetében a fuck szó. Furák voltak azok a nyolcvanas évek, na!
A tévés Star Wars ezt követően jó másfél évtizedre tetszhalott állapotba került, egészen az előzménytrilógia megérkezéséig. 2003-ban a Cartoon Network legendás animátora, Genndy Tartakovsky készített egy rövid, de annál élvezetesebb animációs sorozatot A klónok háborúja címmel, amely elég jól bizonyította, hogy a klónháborúk korszakában mennyi potencia rejlik. A fordulópont aztán 2008-ban jött el, amikor is csatlakozott a Lucasfilm animációs csapatához Dave Filoni, akiből aztán szépen lassan a franchise egyik legfontosabb kreatív vezetője lett. Az ő nevéhez köthető a saját jogán is kultikussá vált két animációs sorozat, A klónok háborúja és a Lázadók. Ezek a szériák olcsó, a filmek sikerét meglovagoló melléktermékek is lehettek volna, de az ő kezei alatt olyan összetett, szerethető sztorikká váltak, amelyek közönségkedvenc karaktereket hoztak be az univerzumba, egyszerre mélyítették és tágították a világot, valamint új rajongókat is szereztek a Star Wars számára.
A klónok háborújaEzzel együtt viszont ezek a sorozatok sosem kerültek a magas igényű rajongók célkeresztjébe, valamint finoman szólva sem A kategóriás animációk, és a TV-s megjelenés miatt annyi pénz sem forgott kockán, mint a filmekkel. Ezek voltak az okai annak, hogy Filoni viszonylag magas kreatív szabadsággal dolgozhatott, azzal együtt, hogy – mivel a sorozatkészítés közösségi munka – ha lett is volna George Lucaséhoz hasonló megalomániája, azt kordában tudta tartani. Az előzménytrilógiával kapcsolatban gyakori kritika, hogy Lucast ekkorra gyakorlatilag már csak a régi Star Wars-filmektől elalélt igenemberek vették körül, Filoni viszont abban az áldásos helyzetben volt, hogy egyszerre kapott szabadságot ahhoz, hogy jó ötletei legyenek, és egyszerre kellett bizonyítania jó ötleteivel.
Ezzel pedig annyira sikeres lett, hogy a 2005-ös A sith-ek bosszúja és a Lucasfilm 2012-es Disney-hez kerülése között gyakorlatilag csak tőle jöttek ki képernyőn elmesélt Star Wars-történetek. Amikor pedig a megacég végleg kizárta Lucast a Star Warsból különutas természete miatt, ő nem jutott hasonló sorsra, hanem lehetőséget kapott arra, hogy rutinját átültesse a Jon Favreau-val közösen készített The Mandalorianbe, amely az első élő szereplős Star Wars-sorozat lett.
Így a kis képernyős Star Wars-felhozatalban frissebb tapasztalattal és jól bevált módszerekkel operáló készítőgárdára hagyatkozhat a Disney, szemben a filmekben jelenlévő folyamatos alkotórotációval. A The Mandalorian nem fogja megváltani a világot, de megbízható, közönségbarát módon keveri az akciót, a humort, és az emlékezetes karaktereket.
Az pedig, hogy a jövőben inkább ezt a vonalat vinné a cég, már most jól látszik: jelenleg ezenkívül négy másik sorozat (közülük az egyik Obi-Wan Kenobit állítja középpontba) előkészítő munkálatai folynak, míg filmek terén leginkább feltételes módban beszél csak a Disney.
A mandalóri pedig továbbrepül kopott űrhajóján a már bejelentett harmadik évad felé, ölében Baby Yodával, és csak a messzi-messzi galaxis rosszfiúi miatt kell aggódnia, a közönsége miatt nem. / Mohos Máté
(The Mandalorian, 2. évad, Disney+)
A cikk eredetileg a 168 Óra hetilap 2020. november 11-i számában jelent meg.
