Murvafürt

Saját történetét szelíd mollban játszhatta volna el, ha még meglett volna a hegedűje. De eladta azt is. Egész nap a karosszékében ült a hideg, üres szobában, a plafonig érő növénye mellett. Bougainvillea lehetett, murvafürt, ha úgy jobban tetszik, egy ideje ágain nem volt egyetlen levél sem. Korábban hol bíborszín volt, pergamenszerű, hol mélyzöld, ám most inkább tüskés kórónak tűnt.

Próbálta megmenteni, tápoldatokkal locsolta, kertészetekben vásárolt piros, kék rudacskákkal ízesítette a földjét, hetente kétszer permetezte, mindhiába. Feladta.

Aztán már arra sem emlékezett, mikor kopaszodott meg a növény, de nem is bánta. Olykor nem értjük, hogyan lehettünk ennyire óvatlanok, miért hagytuk elvesztegetni az időt, aztán belenyugszunk, segít a borotvahab jól ismert gyengédsége, hogy van még keménység bennünk, hogy jól látszik a régi sebhely a szemzug és a halánték között.

A növény még élt, legalábbis úgy gondolta, hogy még él. Néha meglocsolta, mást nem tett érte, hagyta, hadd haljon meg akkor, amikor ő akar. Hagyta, könyörületből. Más egyebe úgysem maradt neki.

Hogy ki volt korábban?

Állástalan zenész, aki tanítványaiból tartotta fenn családját? Diszkréten őszülő haj, táskák a szem alatt? Félmosoly, egy érintés a vele élő nő karján? Ő volt a mosogatás zaja, a borzongás a nyak hátán, a rideg asszonyi hangra összecsukló önbizalom?

Valamelyik biztosan, mindegyik ő volt biztosan.

Korábban délután ötkor kezdett játszani, pontban ötkor, órát lehetett volna hozzá igazítani. Először karcosak voltak a hegedűhúrok, aztán aprókat sikkantottak, meleg jött belőlük, érezni lehetett a fal túloldalán, még ott is, ahol esőben dülöngélt a troli, ahol a zebrán mosolygott valaki, felnézett, és megalkudott az ősszel.

Izgatottan vártam az öt órát. Gourmet-ként adtam meg a módját: teát készítettem, dohánymézet csorgattam a csészébe, közös falunkhoz közelebb húztam a székem, kikapcsoltam a mobilom, a számítógépem, rágyújtottam. Szivarka volt, jófajta.

És ő a fal túloldalán belekezdett. Illata volt a zenéjének, a levendula vagy inkább a fenyvesek illata, aztán jött a nyugtalanító, egyszersmind izgató olajszag! A húrokból egy ósdi busz mormogott, kanyargós hegyi utakra vitt, valaki csobbant a medencében, valaki forró köveken hasalt, vacogott a foga, szárítkozott, a levélbe csavart hús és a bor ízével egy piruett jött, egy feszült balett, sirályok vijjogtak, zúgott a tenger, horgászok csomózták a hálót, kisimultak a felhők, és vadszőlő futott fel a fotelemre.

Őszre aztán elnémult a szomszéd lakás. Már hetekkel előtte figyelmeztettek a közelgő bajra a profán hangok: a dobogás, a kiabálás. Untam a veszekedésüket, egyre jobban idegesített. Pedig nekem csak a délután öt óra veszett el, nekik a papucsmeleg, az edények pattogása a forró csapvíz alatt.
– Elment – csak ezt mondta a folyosón, nem vádolta az asszonyt.

Aztán már ennyit sem beszéltünk. Néha összefutottunk a lépcsőházban, fázósan összehúzta a kabátját, biccentett, jó napot, mondta, zsíros volt a haja, sárgák az ujjai, körmei töredezettek, félszegen rám nézett, akarok-e még valamit tőle, aztán elindult bizonytalanul a kesernyés novemberben.

Nem látogatta senki, elmaradtak a tanítványok is, már nem lehetett tudni, miből élt, sokasodtak a csekkek, a felszólítások a levélszekrényében. Beszélték róla, hogy őrült, gondozásra szorulna, meg hogy iszik, pedig csak meg akarta érteni, hova tűnt a csobbanás, ki szárítkozott a forró köveken.

Ott ült, egyedül a karosszékében, a hideg, üres szobában, a plafonig érő kopasz növény mellett, és gondolkodott: olykor ökölbe szorult a keze, olykor elernyedt, remegett, aztán kisimult a szemhéja, elmosolyodott, majd elkomorult. Néha bábozik így az emberrel a kétség!

Egészen elfeledkeztem róla, dolgoztam, utaztam, bosszankodtam és mulattam. Karácsony este gyertyát gyújtottam, csillagszórót, családom volt, foszforos fényem, megvolt minden: a fenyőfa, a nyugtató árnyékok, a harsogó csomagolópapír.

Másnap csengetett be. Koszos volt, zsíros a haja, sárgák az ujjai, körmei töredezettek, de a szeme, igen, a szeme egészen furcsán csillogott:
– Csoda!

Először nem értettem, mit mond, dadogott az örömtől:
– Feltámadt!
– Kicsoda?
– A virág – mondta, és izgatottan sarkon fordult, hogy ne hagyja elveszni az időt.
Maga mögött nyitva hagyta az ajtót. Beléptem a lakásába, az előszobában sárnyomok, kopott bakancs, hajszálak a padlón, zsíros edény a földön, összegyűrt kották, a fogason elnyűtt kabát. Nem volt nyoma a tűlevélnek, zsinegnek, színes papírnak, nem éreztem gyertyaillatot sem, csak mindent átható bűzt.
Nem is értem, miért kerestem nála az ünnep nyomát.

Féltem, mi fogad bent, a szobában. A parketta szürke volt a kosztól, rajta porcicák, összefirkált könyvlapok, jegyzetlap tele ábrákkal, szétfolyó betűkkel, „talán” volt ráírva, meg „igen". Alsónadrág hevert a földön, zokni, egy eltépett ing, vacsoramaradék, kopogó kenyércsücsök, sötétedő, száradó májkrém.

Ő a karosszékében ült, és hintázott hideg, mégis üdvözült mosollyal az arcán. Már nem zavarta a kétség, tudta, amit tudnia kellett. Ernyőt tartott fölé a száz meg száz fiatal levél. Mintha szaloncukrok csillogtak volna a murvafürtön.

Könyörületből.