„Mi húz, mi húz a föld felé? A hülye nagy fejed!” – Kitört a botrány az Egressy Klub előadásán

1956 kora ősze lehetett. Szeptember eleje. Művészetet, irodalmat kedvelőket hívtak meg egy alakuló kulturális kör/klub első megbeszélésére. Társaságom nemigen volt akkoriban, hát elmentem a Sztálin út (még így hívták az Andrássy utat) egy házába, a páros oldalon. Valószínűleg az ­ÉDOSZ (Élelmezésipari Dolgozók Szakszervezeteinek Szövetsége) székháza volt ez.

Ott elmondták, hogy lesz színjátszókör, versmondókat is várnak – és mindenféle kulturális előadásokat tartanak. Nagyszabású elképzeléseik voltak a szervezőknek (szakszervezeti emberek, Lantos Árpád és Pallós János nevére emlékszem). És gondolom, ott volt Krizsán Sándor is. Kellemes, nyárias idő volt, az ablaktáblákon – pontosan látom magam előtt – áttűzött a nap. Krizsán a szervezés kezdetekor 32 éves, rendkívül segítőkész férfi, a legendás Muharay együttes néptáncosa volt, majd népművelő lett. Részt vett a Parasztpárt kulturális rendezvényeinek szervezé­­sé­­ben, 1951-től 1955-ig a SZOT Köz­­ponti Művészegyüttesben he­­lyet­­tes koreo­­gráfusként működött, 1955–56-ban a Vasas Művészegyüttes táncművészeti vezetője volt. Nép­­művelői tevékenységéért a rend­­szerváltás után is magas állami kitüntetést kapott. Olvasom az Életet az Éveknek országos szövetsége oldalán az emlékezést egykori alapítójára és örökös tiszteletbeli elnökére, de az Egressyről egy szót sem írnak. Nem tudnak róla, az internetes keresők szinte sehol nem adják föl ezt a nevet.

Elég sokan jöttek össze ezen az alapító megbeszélésen. Fiatalok és középkorúak. Hogy ki maradt közülük az alakulás után, már nem tudom…

Egy mokány fiatalember úgy mutat­­ko­­zott be, hogy ő a Szabad Ifjúság mun­­katársa, és kezdeményezi egy eleinte csak havi lap kiadását, hiszen a klub az amatőr mozgalom országos mintaklubja akar lenni. Ezt az embert Földesi Jóskának hívták, később jó ismerősöm, sőt, pályám egyik elindítója lett.

(Kitérő: 1959-ben újra találkoztam vele, akkor a Közért Dolgozók Lapját szerkesztette, és valóságos kis irodalmi kört hozott létre ott: szombatonként ott volt Ágh Pista, Bella Pista, Baranyi Feri, Szentgallay Géza, Kiss Dénes, néha Moldova Gyuri, Gutai Magda – Gutai Kilián Magdának hívta magát akkor –, aztán ott dolgozott Szeberényi Lehel felesége újságíróként. Rácz Judit volt a gyakornok. Mindez a Károlyi-palota földszintjén. Olcsó borokat ittunk ott, s mert kevés volt a pohár, akinek nem jutott, lyukas virágcserép aljába dugta az ujját, és így itta a kannást, hogy ki ne folyjék. Földesi később A Jövő Mérnökéhez került.)

Az Egressy Klub tehát ’56-ban megalakult – aztán közbejött az a szörnyű október meg november, meg a disszidálások és a rémisztően rideg hónapok. Meg a MUK. Csak a következő év tavaszán, áprilisban kaptam értesítést: indul a klubélet, menjek a Dohány utcába, a Síp utca sarkán lévő „színházi” épület az Egressyé lett.

Mi minden alakult ott nem egészen egy év alatt! Színjátszócsoport (engem ez érdekelt, bár soha nem ábrándoztam színészi pályáról), versmondókör, voltak ott írók is, az iroda előtti térben (emlékeim szerint valaha pénztárfülke lehetett) dolgozott Kósa Jutka (Szakonyi első felesége). Ott volt persze Szakonyi Károly, Kárpáti Kamil (nyolc év börtön, illetve Recsk után), a József Attila méltó utódjának kikiáltott Asperján Gyuri tán 17 évesen. Fejes Endre is be-bejárt. Én ott nemigen találkoztam vele, de 1962-ben, amikor a Rozsdatemető megjelent, dedikálást szerveztem neki, ő emlékezett az arcomra, és elmondta, hogy az Egressyben találkoztunk. Közéjük járt Hegymegi Pali, ő filmes újságíró lett. Az írók megszervezték ott a Fia­­talok Stúdióját, és szerveztek egy estet, amiről Aczél György (akkor művelődési miniszterhelyettes) azt nyilatkozta, hogy ellenforradalmi összeesküvés kezdődik az Egressyben. Az estet láttam – de akkor én már nem jártam oda rendszeresen.

Említettem, gyerekkorom óta újságíró szerettem volna lenni (és dunsztom nem volt, mi a különbség mondjuk egy riport és egy novella vagy tárca között – mármint fontosságban), de – tán tartva a profik fölényétől – az írói körhöz nem csatlakoztam.

Azért vannak róluk apró emlé­keim.

Kárpáti Kamil (akinek később, könyvpropagandista ko­­romban sokat segítettem, hogy megismerjék) versét szavalta valaki egyszer. Az volt a címe: Bányász ballada. Megrázónak éreztem, gyönyörű volt.

Ugyancsak ő. 1959-re (a szakszervezetek?) drámapályázatot hirdettek a Tanácsköztár­­sa­­ság 40. évfordulója tiszteletére. Kamil nyerte Halhatatlan hadsereg című egyfelvonásosával. Már csak arra emlékszem, hogy én az egyik vöröskatonát „játszottam”, akit (akiket, mert többen voltunk) elevenen elásnak, csak a fejük van kint a földből, és a fehér tisztek lovagolva tapossák agyon a szerencsétleneket.

Ezt a rendezőnk, Földeák Robi úgy oldotta meg, hogy alacsony, tornatermi padokra fektettük az állunkat, és zöld, fejeknél kivágott anyaggal voltunk letakarva, a nézőtérről gyepnek tetsző módon. Lovak persze nem jöttek, ezt hanggal, lódobogással oldották meg, az – miközben fokozatosan lekapcsolták a reflektorokat – lassan elhalkult, s mire újra megvilágítottak minket, már „meghaltunk”. Szilágyi Péter volt a narrátor, öreg szaki, elvtárs, aki visszaemlékezett a fehérterror napjaira, társaira. Valahogy így kezdődött a szövege: „Azt mondják, az emlékek öregítenek. Mi húz, mi húz a föld felé?”

Egyszer a MÁVAG művházban adtuk elő, telt ház előtt. Összeszedték a kerület ipari tanulóit, ők voltak a nézők. A nézősereg. Fölment a függöny, Péter már megállt elöl, s elkezdte. Mi húz, mi húz a föld felé? Az egyik türelmetlen kis diák fölkiáltott: A hülye nagy fejed! Óriási röhögés, tanárok pattantak föl s rohantak a sorok közé elhallgattatni neveletlen neveltjeiket.

(Kárpáti Kamil vajon emlékszik-e, hogy ilyet írt a kommunistáknak? Nyolc év börtön után nyilván meg kellett élnie valamiből, s tisztes pénzjutalom járt a pályázat után.)

Asperján Gyuri. Az Egressy is kiadott újságot. Talán egy száma jelent meg, s abban mutatták be a kamasz költő két versét.

Szakonyi. Barátságos, kedves fiatalember volt, mindig volt egypár jó szava hozzám. Már nem egressyztem, amikor első kötete megjelent. Középütt vannak a felhők volt a címe, de felhőtlen volt. (Az Új termés sorozat kötetében nem volt ilyen című novella, ma sem értem, miért lett ez a könyv címe). Akkor én már az ÁKV propagandaosztályán dolgoztam, félig-meddig újságíróként is, mert mi adtuk ki az ingyen újságot: Tájékoztató a megjelenő könyvekről. Később – kanyarral – ebből lett a Könyvvilág, amelybe, már külsősként, sokat írtam. Nos, Szakonyival a Fiatalok jelentkeznek brosúrába én készítettem egyik első interjúját. (Gerelyes Bandit, Baranyi Ferit, Kiss Dénest is én mutattam be. Meg Gyurkovicsot. Baranyi és Gerelyes haver lett, sokat csámborogtunk együtt.)

Kósa Jutka. Ő rádiós lett, Szolnokon találkoztam vele a hetvenes évek elején, majd rádiós koromban sokat beszélgettünk a Pagodában.

Vissza most már a színjátszáshoz. Először annyit, hogy Szilágyi Pétert, Balogh Gábort, Ordas Ricsit én vittem le a klubba. Péter elkanyarodott a versmondókhoz, Gabi a színjátszóknál maradt.

De ez később volt, mint az első próbáink Mezei Évával. (Megjelent róla egy könyv, ott sem említette senki az Egressyt.) Éva remek ember volt, és kitűnő rendező. Mindenféle helyzetgyakorlatokkal próbált ki bennünket. Egynek a hangulata megmaradt bennem (később megpróbáltam leírni afféle egyfelvonásosnak, de nem ment). Egy disszidálás történetét játszottuk. Csak vázlatosan beszéltük meg pár perc alatt, de ott, a próbateremben egyszerre magunk is éreztük, hogy minden és mindenki elnémul hirtelen, izzik a levegő. Igazi dráma volt öt percben. Éva csak nehezen szólalt meg, a szemüvegét törölgette. – Ez, ez valami fájdalmasan szépre sikerült – mondta. – Köszönöm maguknak!

Vissza a klubhoz. Hallgattunk előadásokat, néztünk helyzetgyakorlatokat, s közben Éva megtalálta nekünk az első színpadi munkát: két egyfelvonásost. Az egyik Heltai Jenő: Az asszonyok ravaszságának krónikája volt, a másik Molnár Ferenc: Előjáték Lear királyhoz.

Heltai. A mafla és átverhető férjet egy Balogh Sanyi nevű nagydarab ember játszotta (volna), jól. Ám Fuad, Abu deli ben Muktár fia egyszerűen zseniálisan komédiázott, a vérbeli profi szintjén. Egy-egy remek hangsúlya ma is a fülemben cseng, ennyi évtized után. (1963-ban rádiójáték lett a bájos egyfelvonásosból, ott Fuadot Agárdy Gábor alakította.) A nevére nem emlékszem, azt hiszem, Laci volt a keresztneve, és a gödöllői Kertészeti Egyetemen volt tanársegéd. Már kosztümös próbáink voltak, amikor egyszer csak elmaradt. És nem jött a következő alkalommal sem. Letartóztatták, úgy hírlett, fegyverrejtegetésért. A be­­mutató elmaradt. Gál Robi még megpróbálta az újpesti művelődési házba „kiszervezni” a darabot, de már nem volt jó Hamdunánk, nem volt jó Fuadunk, végül felhagytunk a kínlódással.

A Molnár-darabban én az ügyelőt alakítottam, arra emlékszem, hogy a világosítónak kellett hátrakiabálnom:

– Ramaszéder, a reflektort!

Ordas Ricsinek volt benne kis szerepe, igen szórakoztatóan, páros lábbal toporzékolt a jelenetében. A főszereplő, a Tűzoltó megint Balogh Sanyi volt – illetve lett volna, de persze ez a darab is a Heltai-egyfelvonásos sorsára jutott, azaz nem érte meg a bemutatót. És játszott benne Schwetz (később Szigeti) András – névváltozását én jelentettem be a Magyar Ifjúságban. Ő gyerekkori haver volt, a Rottenbiller utca 5.-ben lakott, pár ház meg egy úttest választott el bennünket. Akkor még nagyon raccsolt, talán jobban, mint Farkasházy. De már ott is karizmatikus tehetségnek éreztük, közben halk szavú, csendes fiú volt. Szegénynek tragikus sors adatott, Nyíregyházán játszott (állítólag az ivásba menekült, magányos volt), és öngyilkos lett ’98-ban. Egyesek szerint reménykedett abban, hogy Léner Péter magával hozza Pestre a József Attilába – de nyilván nem emiatt vetett véget az életének.

Közben Évát „leváltották”, helyére Földeák Robi került, akinek hetekig magyarázkodnia kellett a háborgó csapat előtt: nem ő fúrta ki Mezei Évát, aki – mai kifejezéssel – amolyan liberális ellenzéki volt.

Középen Kézdy György, balról a harmadik a szerző, valószínűleg egy munkásszállói fellépésen

Más rendező, másfajta szempontok. Igazi színházfélét már nem csináltunk, de sok mást (jót) igen. Például jeleneteket mutattunk be. Mi Egri Marival – akkor még Maricának hívtuk, nagyon szép lány volt – az Ármány és szerelemből adtunk elő részletet, Lujza és Ferdinánd kettősét. („Bízd rám magadat! Nincs szükséged más őrangyalra. Közéd és a balsors közé állok, felfogom a neked szánt csapásokat, az öröm minden cseppjét neked gyűjtöm össze és a szerelem kelyhében nyújtom át. Az én karomra támaszkodj, úgy lebegj át az életen, Lujzám!”) Ő aztán színművészetire ment, majd pályát váltott, és kitűnő művészettörténész lett belőle sok publikációval, köztük Ámos Imre Szolnokon, Mednyánszky László stb.

Próbáltuk még Hubay Miklós remek egyfelvonásosát, a C’est la guerre-t (amiből Petrovics Emil operát komponált később). Amikor a hőst elviszik, a feleség még utánaszól: Kabátot vegyél. Bolondos fiatalok, ezzel hülyéskedtünk, népiesítettük: Ködment vegyél… – Van rajtam szvetter. Semmi igazán vicces nem volt benne, de hetekig röhögtünk a variánson. (Már nem tudom, ez Éva idejében volt-?e még, vagy már Robi volt a rendező.)

Karinthy Holnap reggelje. Felolvasószínpad. Kis asztali lámpák fényénél olvastuk a szerepeket, bár már majdnem kívülről tudtuk. Telt ház volt, és hatalmas siker. Úgy emlékszem, Kézdy Gyuri volt benne Ember Sándor mérnök. Én az alteregója voltam, Olson Irjő, aki ráveszi a mérnököt a műtétre, amely a félelem központját veszi ki az agyból.

Fischer Sándor tanár úr tanított beszédtechnikát. Moldova Mandarin, a híres vagány című novelláját kellett olvasni olyan dallamvezetéssel, amilyet ő tanácsolt. „Már tavaszodott, és enyhült a szél a telep fölött, mikor Mandarin, a híres vagány lement a Cigányka partjára. A telet rossz csehókban töltötte, és most nehezen járt a harsuló füvön.” Hússzor is elgyakoroltatta velem. (Akkor hallottam először Moldova Gyuriról.) Színpadi táncot is tanultunk, egy neves társastáncoktató házaspártól, Gyenes Rudolféktól. Néhányszor „a Főiskola” másodévesei is átjöttek ide táncórára, egy alkalommal páromul a másodéves Csűrös Karola jutott. (Én nem lehettem neki nagy és felejthetetlen emlék a két bal lábammal.) És versmondás persze a színjátszóknak is volt: Jancsó Adrienne, Surányi Ibolya tanított. Meg néha Szentpál Mónika is, Rákos Sándor felesége. Találkoztam ott Ascher Oszkárral, Horváth Ferenccel, a kor legjobb versmondóival is.

A klub még létezett, de a színjátszás megszűnt, és engem is másfelé vezetett a sors. Néha még lejártam, megnéztem egy-egy kiállítást (azt is rendeztek ott), aztán lassan elmaradtam. A klubot – az amatőr mozgalom fontos fejezetét – pedig megszüntették valami sajátos összevonással. Helyére került a Metro Klub, de én – bár kedveltem Zoránékat – oda már nem jártam.