Merre tartunk?
Honnan jöttünk, hova tartozunk, merre tartunk? A Kelet vonz bennünket, vagy a Nyugat? Miféle nemzetfelfogások határozzák meg a magyarok önképét, kulturális létezését? Nem kevesebbet ölel fel Agárdi Péter könyve (Nemzeti értékviták és kultúrafelfogások, 1847–2014), amely a magunk mögött hagyott másfél évszázadból mutatja be a „rendelkezésre álló” nemzetképeket.
Nem csekély feladat, és nem csak időben, súlyában is hatalmas ez az olvasmányanyag. Ahogy a kérdések is súlyosak. Befogadó vagy kirekesztő-e a nemzet? Ez több mint művelődéstörténet: életstratégia.
Agárdi munkájában különösen szimpatikus, hogy együtt, egymás mellett elemzi és szembesíti a korszakban divatos álláspontokat. Négy alaptípust különít el. A konzervatív keresztény-nemzetit, a polgári liberálist, a radikális népi-nemzetit és természetesen – a szerző beállítottságának megfelelően – a baloldalit. Hogy Eötvös Józseffel kezdi, magától értetődik. Hogy szerepelnek a névsorban olyan reprezentatív alakok, mint Szekfű, Illyés vagy Bibó, abban sincs meglepő. De hogy a névsor Aczél Györggyel zárul, sokaknak provokáló.
– Elismerem, Aczél szerepeltetésének valóban van provokatív éle is – mondja a 168 Órának Agárdi Péter. – A szövegben próbálom kifejteni az okot, aztán az olvasó dönti el, mire jutott. Az életművet olyan súlyúnak tartja-e, mint a maga korában Eötvösét? A konfrontáció kezdettől egyértelmű a nyitott, reformelvű szellemiség és a zárt, statikus, magába forduló nemzetkép között. Ezer éve ugyanezt a harcot vívjuk. Ehhez képest az elemzett százötven-százhatvan év csak töredék. A könyv nem aktualizáló, de a politikai áthallásokat nem lehet megkerülni. Miközben persze megpróbálom minden felfogásban kimutatni a pozitívumokat és a találkozási pontokat. Mert látok értéket Szabó Dezsőben, ahogy Klebelsberg Kunóban is. Mindenkiben, akinek súlya van.
