Menthetetlenek vagyunk – Harpagon a 21. században

Haumann Péter több mint
húsz évvel ezelőtt
már játszotta Harpagont.

– Persze. Egyrészt a sokéves gyakorlat nyilvánvalóan formálja a színészi játékot. Emellett más a helyszín és a rendező is. De mindez nem jelenti azt, hogy a mostani jobb vagy rosszabb az előzőnél. Nagyon élvezem a próbákat, mert tetszik ez a fajta commedia dell’artés megközelítés. Remek jelmezeink vannak, amelyek egyszerre utalnak erre a műfajra és XIV. Lajos korára, játékosan lebegnek, akárcsak a díszlet. A lendületesebb, nagyobb sodratú első előadás után most részletekig menő, aprólékosabb, sok oldalirányba kitekintő játékra nyílhat lehetőségünk.

Fotó: Bazánth Ivola

– Vannak korábbi Harpagon-alakítások, amelyekből szívesen merít ihletet?

– Sok minden megtalálható a YouTube-on, de szándékosan távol tartom magam ezektől a felvételektől. Járjuk inkább a magunk útját, még tudat alatt se befolyásoljon senki. Láttam nagy elődöket, de nem is akarok rájuk most emlékezni, nem veszek át semmit sehonnan, már csak büszkeségből sem.

– Az 1668-as ősbemutatón a párizsi Palais-Royalban a közönség tragédiaként értelmezte a darabot, korabeli feljegyzések szerint egyetlen ember nevetett: Nicolas Boileau, a kor nagy esztétája, a francia nyelvújítás atyja.

– A mi felfogásunkban a commedia dell’arte kellős közepén egyszer csak megjelenik a vérfagyasztó dráma. Nincs jó és rossz, a gyerekek is megérik a pénzüket. Harpagon lényének mérgező hatása egész környezetét áthatja, láthatjuk, hogyan teszi tönkre a világot az általa képviselt szemlélet. Éppen az imént próbáltunk egy jelenetet, amelyben apa és fia között szinte „csehovi” beszélgetés zajlik. Nagyon kemény rejtett harc folyik, mindketten tudják, hogyan lehet a másikat csőbe húzni. A darab nem csak jó, örök érvényű is: hogyan itatja át ez az őrült, fetisiszta pénzimádat a mindenkori társadalmakat, hogyan teszi tönkre az állampolgár közérzetét, a jó érzéseit, az életszeretetét.

– Az ön pályáját végigkísérték a legváltozatosabb, legkülönbözőbb műfajú szerepek. Harpagon is összetett figura: egyfelől gyűlöletes zsarnok, másfelől nevetséges, ugyanakkor szerencsétlen is.

– Köszönöm szépen, ezzel elébe ment valaminek, amit el akartam mondani. A vígjáték egyik alapfeltétele, hogy a nézők tudják: valamit nem úgy kell csinálni, ahogyan az a színpadon zajlik. „Hiszen ha hét az utcán hétszer elesett, azon szint’annyiszor kacagjuk magunkat el” – hangzik el a Bánk bánban. Vagy amikor a bábszínházban kiabálják a gyerekek: „Vigyázz, ott a lyuk, beleesel.” És közben a szereplő következetesen képviseli azt, amitől a józan értékítéletű emberben megszólal a belső hang: „Így nem lehet élni.” És lehet, hogy ez az ember egy-egy világos pillanatában ráébred, hogy keservesen él. A színész játékában is benne kell hogy legyen ez a motívum.

– A fösvény két gyermekét az ön gyermekei, Petra és Máté alakítják. Hogyan jelentkezik a szülő-gyermek viszony, amikor színpadra lépnek?

– Sehogy. Három színészről van szó. Mindannyian tanultunk és még fogunk is tanulni. Ha valami gondunk van egymással, soha nem vágjuk a másik fejéhez, elég egy fél mondat, egy utalás, és biztosak lehetünk benne, hogy a másik megértette. De amúgy külön öröm, hogy a gyermekeimmel játszhatom. A próbákon rendre feltűnik előttem apám arca. Máté fiam nagyon hasonlít rá, és ő is színész szeretett volna lenni. Nagyon jóleső érzés benne látni apám megvalósuló álmát.

– Máté Angliában, a világhírű Guildhallban tanult színészetet, és éveken át kint is játszott. Milyen tapasztalatokat hozott haza magával?

– Másik demokráciában szocializálódott az életre és erre a mesterségre. Ez időnként segít, néha viszont fennakadást okoz. Az itthoni emberi, szakmai viselkedés nem olyan befogadó. A kinti intézménynek van egy nagyszerű elve: „Nem akarjuk megtanítani nektek a színészetet, azért vagytok itt, mert megláttuk bennetek a tehetséget. Meg akarunk szabadítani titeket azoktól a béklyóktól, amelyek megakadályozzák a kibontakozásotokat.” Ennek megfelelően megtanítják, hogyan kell a színésznek a térben elhelyezkedni, megtanítják a beszéd fontosságára és arra, milyen erővel kell megjeleníteni az empátiát. Ez utóbbi nélkül színész nem tud meglenni a színpadon. Például egy szerelmes jelenetben hiába nézik egymást meredten a színészek, ha utána nem tudják megmondani, milyen a partnerük szeme színe. Ez ugyanis azt jelenti, nem figyelnek, nem helyezkednek bele a másik lényébe.

– És ugyanez vonatkozik a beszédre is. Valamikor a magyar színészek szépen beszéltek, voltak gyönyörű, emlékezetes hangok. Hová tűnt mindez?

– Régebben nagyon szépen, plasztikusan beszéltek a színészeink, de ez a beszédmód sokszor ódivatú színjátszással párosult. Latinovits Zoltán kiválóan mondott verset, de nem biztos, hogy az ő beszédét a mai színpadon elfogadnák. De az sem jó, ha átesünk a ló túloldalára és egyáltalán nem adunk a míves beszédre. Egyszer vitatkoztunk egy rendezővel, kérdezte, hogy ­miért ejtem úgy: „ott tevékenykedett”. Azért, mondtam, mert ott három t hang van, és ha ebből csak annyi marad, hogy „ottevékenykedett”, akkor az a harmadik sor mögött ülőknek már nem hangzik jól. Fontos, hogy a helyes beszéd, a központozás betartása, a nehéz, de remek magyar nyelvtan megjelenjen a beszélt nyelvben. A jól megírt szövegben hihetetlen ereje van a központozásnak, a mondatok közötti alá- fölérendeltségi viszonynak és a zeneiségnek. Latinovits Verset mondok című könyvében láttam egy szinte mérnöki rajzot, amely térben helyezte el a vers motívumait, hangzásait. Először nem hittem neki, aztán ahogy elkezdtem vele mélyebben foglalkozni, rájöttem: az igazán jó beszédben, versben nemcsak a magas és mély magánhangzók, a hosszú és rövid mássalhangzók fontosak, hanem a nyomatékoknak a belső elhelyezkedése is. Ma, azért, hogy elkerüljék a „régies” beszédet, kidobják az érthetőséget, a színház egyik alapvető értékét.

– Vannak további tervei A fösvény után?

– Átmenetileg felfüggesztettem az aktív színházi jelenlétemet – mondom ezt egy premier előtt –, rettenetesen élvezem a magamnak felkínált szabadságot. Van három unokám, nemsokára jön a negyedik. Korábban, ha megkérdezték, „nagypapa, hová mész?”, és azt feleltem, „játszani”, azt mondták, „hát játszani itt vagyunk mi”. Most pedig végre tényleg velük játszhatok… Vannak ajánlataim, de 54. éve vagyok a pályán, hadd menjek el oda és akkor, amikor én akarok.

Lengyel Ferencnek ez a harmadik rendezése
a Pesti Magyar Színházban Arnold Wesker
A konyha és Dobozy Imre
A tizedes meg a többiek című darabjai után.

– A legrégibb konfliktushelyzetek egyikéről van szó. Azóta létezik, amióta az emberek közötti cserekereskedelem helyett megjelent a pénz, vele a mohóság, a gyűjtögetés, a kizsákmányolás. Főhősünk monomániá­­san rakja élére a garast, tehát szenvedélybeteg, ami ugyancsak jellemző korunkra. A pénz hajszolásának szenvedélybetegsége nagyon sok más mindenben is megjelenhet. Harpagon az én megfogalmazásomban beteg ember, aki tönkrezúzza a családját, átgázol mindenkin, hogy érvényesíte az akaratát, miközben átél egy utolsó szerelmi fellángolást. És ebben fő riválisa a fia, Cléante, aki kimondja: „Szerelemben nem ismerek sem Istent, sem embert.” Az apa sem válogat az eszközeiben. Egy család szétesésének is tanúi vagyunk: meghalt az anya, ott van a két szerelmes gyerek, de az apa nem ereszti ki a pénzt a kezéből, így képtelenek ebből a helyzetből kimozdulni. De be akarom hozni a külvilágot is a darabba: az elején farsangi menetet látunk, ahol felhúzzák egy istenség bábuját, aki nem más, mint Mammon, a pénz istene. Megjelenik továbbá az is: nagyon ki vagyunk szolgáltatva a „jóakaróinknak”, akik tanácsokat osztogatnak, hogy mit írjunk alá. La Fleche, Cléante szolgája az, aki teljesen behálózza a fiút, rábeszéli, hogy vegyen fel kölcsönt, bármilyen rosszak is a hitelfeltételek. De ott van a pénzközvetítő, Simon, vagy a kerítőnő figurája. Ők szintén abból a „furfangos” fajtából valók, amelyik mindenkin átgázol valami kis haszon reményében. Rengeteg áthallás van a mai világunkra is a darabban.

Fotó: Bazánth Ivola

– Vagyis aktualizálni sem kell Mo­­liere-t.

– Én mindig távol tartom magam ettől. Egy olyan nemes anyagból, mint amilyen Moliere vagy Shakespeare, az ember mindig kihallja a mának szóló gondolatokat. Molnár Gál Péter írta még az ötvenes években: „Ahhoz, hogy a világról beszéljünk, nem kell külön hangsúlyokat tenni.” Ha valaki abban a korban feltette a kérdést, hogy „miért van itt ilyen sötét?”, mindenki értette, hogy miről van szó.

– Moliere annak idején a feltörekvő, meggazdagodott polgárságon gúnyolódott, amely úgy érezte, hogy pénzért mindent megvehet, akár nemességet is. És a világ ma is így működik: százmillió euróért világsztárokat vehetnek futballklubok, és „van az a pénz”, amivel meg lehet vásárolni a politikusokat is.

– Az író abból merít, amit maga körül lát: az a cél, hogy a nézők is ráismerjenek a különböző embertípusokra az adott helyzet alapján. Moliere apja udvari kárpitos volt, a feltörekvő polgárság egyik példája. Ő pedig egy vándorszínész-társulattal járta Franciaországot, és néha hazament az apjához egy kis pénzt kérni. Többen, köztük Bulgakov, azt állítják, hogy a fösvényt egy kicsit az apjáról is mintázta.

– Moliere darabjaiban nagy szabadságot adott a színészeinek, hiszen ő maga is színész volt. Miként ön is.

– Rengeteg lehetőséget adok a színészeknek a játékra, a játékosságra. Egy darabban mindig izgalmas kihívás, hogy a szövegek közötti időt játékkal kitöltsük és hogy egy-egy dramaturgiai fordulópontot gesztusokkal, némajátékkal hangsúlyozzunk. Én ezeket a lehetőségeket felkínálom: ezzel is próbáljuk a nézőket cinkossá tenni. A fösvény a hét főbűn egyikének megtestesítője, és magában hordoz további főbűnöket is, mint a kevélység, a bujaság. De én egy, a hibáival együtt szerethető embert akarok teremteni, és ezek a rögtönzések akár beszélgetést is szülhetnek a nézőkkel. „Én elásom a pénzemet. Ön hol őrzi?” Ezáltal kikacsinthat a nézőkre, tanácsot kér, beavat. Sok vita folyik arról, hogy a Moliere által adott utasítás, a „félre” mit jelent. Mi teljesen felvállaltuk, hogy bármelyik szereplő megoszthatja a problémáját a közönséggel. A mozgásokban is törekszem visszaadni a commedia dell’arte hangulatát, és igaz, hogy arról kevés leírásunk van, a börleszkek sokat segítettek. Például abban a jelenetben, amikor Harpagon üldözi La Fleche-t.

– Végső soron nincs igazi happy end, mert bár a szerelmesek egymáséi lesznek, Harpagon legnagyobb öröme, hogy nászura vállalja az esküvői költségeket, ő pedig visszakapja ládikáját. Menthetetlenek vagyunk?

– Igen. Szondi Lipót írja, hogy kétfajta ember van: Káin, a gyilkos, és Mózes, a törvényhozó. De Mózes is megölt egy egyiptomi katonát. Így már egészen másképpen hangzik a tétel. Törekednünk kell minden eszközzel arra, hogy megváltozzunk, de erőfeszítéseink többnyire kevés sikerrel kecsegtetnek. Bár lehet, hogy éppen ez a küzdelem az izgalmas.