Megtört ölelések

Mint Lenin et. mondta: „gyanakodni, gyanakodni, gyanakodni”, ha ilyen címet adnak egy filmnek. Különösen, ha egy Almodóvar-filmnek. Ott jogos a sanda gyanú, ölyvként.

Melodráma van beígérve általa. Egy vak ex-filmrendezőnek a sikeréért feláldozza magát nője, aki két hányás közben tűri, hogy aggastyán szeretője, amúgy a film ernyesztő producere (Ernesto, „a mocsok”, a befektető) két álló napig gyakorlatozzon rajta, áldozatot hozva így a művésznek és talán a művészetnek is.

Minden e világtalan körül forog: neki jönnek elő szép hosszan ágyról szakadt szerelmei és ellenségei, hajdani tanúk és jelenlegi utódok, neki áztatja el filmjét a vetélytársi bosszú, s neki van arra is módja a forgatókönyv engedékenysége miatt, hogy vakon újravágja az egyszer már bukott produkciót, és hamarost örökösre is leljen. (Komolyan mondom, csak filmfőhősnek lenni érdemes!)

Természetesen a színészek nagyszerűek. José Luis Gómez öreg milliomosa kivált. Jobb figura, mint az alteregóként működő, szipogtató sorsú rendező, Lluís Homar előadásában. A sokarcú Penélope Cruz keresztjét bárki férfi magára próbálná. De még az epizodisták is kacérkodhatnak egy sort a felejthetetlenséggel, legyenek bár agonizáló rákos atyák vagy özvegy anyák a történetben.

Szép, régi, érzelmes filmek emlékeire ismerhetünk a műben, csak az ironizáló, önreflexióit is intelligens távolságtartással szemlélő Almodóvar hiányzik. Nekem legalábbis.

Marad az elérzékenyülés, a melankólia, az önsajnálat. A könny és a kikezdhető titok. Amelyből a sztori többet ígért, mint amennyit körülményeskedve kibontott. A végén a kávéházi gyónás már-már kínos. Aztán felderít az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén önidéző remek remake-je, és lelomboz a lapos zárómondat. Az eredmény tehát elegyes – mondják a megtört nézők.

De ne legyünk telhetetlenek! Hiszen még a jeles Julius Caesar sem állta ki a szúrópróbát.