Még egy év

Nincs ez a szöveg formázva, drámára hegyezve, poénra szabva, sokszor csak egy „aha” löki tovább a lakonikus párbeszédet, máskor a kiborulás cunamija borít el mindent (befedve az „angol hidegvért” is), hogy aztán nyomban felülkerekedjék a jól nevelt képmutatás: „Oh, nagyon is jól vagyok, miért ne lennék jól, nem?”

Színészfilm: egészen kiváló karakterek élik az életüket a vásznon a maguk természetességében. Oly hétköznapi módon, hogy bennük folyamatosan ismerőseinkre bukkanunk: ez a mondat, ez a fejtartás, gesztus, ecetes mosoly, csinált jókedv már megvolt nekünk, nálunk, náluk. S név szerint mondhatnánk: Tom, a főhős melyik egyetemi tanárra hajaz (de szó szerint), Ken, a tohonya zabagép melyik sajtóbeli kollégára, Gerri a rokonságból kire.

Otthonos film tehát. Köznapi kis örömök, kis bánatok, egy hatvanas házaspár, a rokonság, barátok és barátnők a szereplői, egy kert (az elveszett, de esőben is szorgalmasan művelt éden), egy kétszintes angol ház, teázás, sörözés, borozás. Illendően kendőzött magányok találkozása. Kis boldogtalanságok karamboljai.

A legnehezebb a magányt magában cipelő Mary sorsa: nem főz, nem nyaral, nem vásárol, nem eszik, csak iszik és beszél. Magyarázkodik. Kelleti magát, de rá van írva a sorsa. Hol ettől remél egy simogatást, hol attól egy közös délutánt, de olyan szekerek után fut, amelyeknek méla kocsisa fel nem venné. Alkohol hatása alatt álló személyt játszani mindig hálás. Nem véletlen, hogy a különféle nagy versenyeken (cannes-i fesztivál, Oscar, Európa-filmdíj, BAFTA) éppen őt, Lesley Manville-t emelte ki többszörös elismerés. Ám – a mi gusztusunk szerint, ha lehetünk ennyire nem anglománok – e részegség itt-ott túl van játszva. Mint józanon mondani szokták: kevesebb korty több lett volna.

Ám ezzel együtt is ajánlom.

(Írta és rendezte Mike Leigh. Tom szerepében Jim Broadbent, Gerriként Ruth Sheen.)