Marx, melegek, bennszülöttek – Egy politizáló filmfesztivál
Csaknem kétezren nézték végig és tapsolták meg a napokban Berlinben, a Friedrichstadt-Palast díszes nagytermében Az ifjú Karl Marx című filmet a Berlinale gálaestjén. A helyszín és az alkotás egyaránt jelképes. A jó százéves múltra visszatekintő revüszínház az NDK-időkben az államilag engedélyezett erotika egyik legismertebb kelet-európai otthona volt.
A fal leomlása után felújították a híres színházat, s azóta jócskán felemelt helyárakkal fogadja közönségét a revüműsoraihoz. A berlini filmfesztivál idején itt is bemutatnak néhányat a programon szereplő több száz alkotásból. Valamennyi vetítőhely közül ez a legnagyobb, s a rendszerváltozás utáni években kevesen gondolták, hogy negyedszázad múlva egy Karl Marxról szóló film kedvéért tölti meg majd a berlini közönség.
A csaknem kétórás, vezető német és francia színészekkel forgatott, látványos és kosztümös igazi „nagyfilmet” egy Haitiből származó alkotó, Raoul Peck rendezte. Aki ráadásul nemzetközi filmes karrierje előtt két évig országának kulturális minisztere is volt. Filmrendezőkből, ismert moziszínészekből már lettek parlamenti képviselők, a görög színésznő, Melina Mercouri miniszter is. De amennyire tudom, fordítva ez Pecken kívül senkinek sem sikerült. A film érzékletesen mutatja be a huszonéves Marx és Engels barátságát, családi hátterét és folyamatos harcát részint a hatóságokkal, részint a szocialista mozgalmon belüli ellenfeleikkel. Jó lenne, ha a film eljutna a magyar mozikba is, hiszen hús-vér emberként és nagyszerű színészek megformálásában mutatja be azt a két történelmi személyiséget, akiről az idősebbek inkább csak elvont ideológiaként, a fiatalabban pedig szitokszóként hallottak.
Az ifjú Karl Marx című film alkotói a díjátadón FOTÓ: BERLINALE.DE
David Bowie egyszer a világ legnagyobb kulturális bulijának nevezte a Berlinalét, a berlini filmfesztivált. (Eredetiben az „extravaganza” kifejezés szerepel.) Ám bátran nevezhetjük a világ egyik leginkább politizáló filmfesztiváljának is. Persze hollywoodi szuperprodukciókat is bemutatnak rajta, idén is akadt egy olyan alkotás, amelyet feltehetően csak azért hívtak meg, mert így a piros szőnyegre invitálhatták a benne szereplő Richard Gere-t. De a Berlinalét már a puszta helyszíne is a politikai szenvedélyek és elkötelezettségek központjába helyezte. Az először 1951-ben megrendezett és harminc évig nyugat-berlini filmfesztiválként ismert rendezvényt az amerikai megszálló hadsereg egyik filmbarát tisztje, Oscar Martay kezdeményezte. Ő vezette be egyébként azt is, hogy a kelet-berliniek a fal 1961-es megépítéséig kedvezményesen vehettek mozijegyet a nyugati városrész filmszínházaiban. A cél természetesen a „szabad világ” és benne az amerikai mozi értékeinek a hirdetése volt.
De a Berlinale sohasem vált a hidegháború primitív eszközévé. A fesztivál fődíjának számító Arany Medvét már az első évben olyan társadalmi dráma nyerte el, amely az eutanázia azóta is vitatott témáját járta körbe. 1952-ben pedig az Egy nyáron át táncolt című, azóta klasszikussá nemesedett svéd filmé lett, amely ma is feltűnik a művészmozik műsorán. A hatvanas években aztán olyan nagyságok kapták a Berlin város címerállatáról megformált Arany Medvét, mint Ingmar Bergman, Claude Chabrol, Michelangelo Antonioni, Jean-Luc Godard, Vittorio de Sica, Pier Paolo Pasolini. Többségük elkötelezetten baloldali művészként. Bár a fal felépítése után Nyugat-Berlin egyfajta frontvárosnak számított, lakóinak progresszív, alternatív balos szellemisége a fesztiválra is rányomta a bélyegét. 1969-ben a huszonhét éves Želimir Žilnik jugoszláv rendező filmje nyert, amely Marx és Engels klasszikus műveit állította szembe Csehszlovákia 1968-os, brutális szovjet megszállásával. (Žilnik azóta is aktív és elismert újbalos művész.) 1970-ben a nyugat-berlini hatóságok menet közben leállították a fesztivált, mert az o.k. című nyugatnémet film megítélésük szerint sértette a megszálló amerikai hadsereg tekintélyét. (A film az amerikaiak vietnami mészárlásait mutatta be.) Néhány évvel később viszont a szovjet és más kelet-európai országok delegációi bojkottálták a fesztivált egy másik Vietnam-film, A szarvasvadász miatt. Pedig ha valaki ma újranézi ezt a filmet, maga is meggyőződhet róla, hogy valójában kegyetlen kritikája az amerikaiak vietnami háborújának. A bojkottra minden valószínűség szerint a keletnémet rezsim vette rá a szovjeteket, mert bosszantotta őket, hogy a nyugat-berlini szemle a világ egyik legfontosabb filmfesztiváljává nőtte ki magát.
A fesztivál alapító okirata szerint a „szovjet blokk” filmjei nem vehettek részt a Berlinalén. Ez a hetvenes években egyre kevéssé volt tartható, és a jég végül 1974-ben tört meg az első szovjet film bemutatásával. Egy évvel később pedig magyar film, Mészáros Márta Örökbefogadás című alkotása nyerte el az Arany Medvét. Ilyen komoly elismerés Enyedi Ildikó idei sikeréig nem érte a magyar filmművészetet Berlinben. (Persze az azóta kapott Ezüst Medvékre is büszkék lehetünk.) A fal utolsó éveiben a Berlinale egyre hangsúlyosabban törekedett a politikai kiegyensúlyozottságra, a sokáig „frontvárosnak” számító Nyugat-Berlin „híd” akart lenni Kelet és Nyugat között. Amikor 1987-ben egy szovjet és 1988-ban egy kínai film vitte haza az Arany Medvét, nagyjából mindenki tudta, hogy a következő évben az amerikaiak nyerik el. És lőn. Ekkor nyert a Zenedoboz, amely a magyarországi holokausztról és az Amerikába menekült nyilasok gonosztetteiről szólt.
Amennyire kiszámítható volt 1989 februárjában az amerikai versenyfilm sikere, annyira kevesen gondolták, hogy a rákövetkező évben már nem áll a két városrészt elválasztó híres-hírhedt fal. Azaz állt még, de bárki átkelhetett rajta. A Berlinale szervezői gyorsan alkalmazkodtak a város (és az ország) újraegyesüléséhez. A fesztiválközpont a romokból újjáépült Potsdamer Platzra költözött, és a közönségvonzó filmeket Kelet-Berlin emblematikus nagy mozijaiban, a már említett Friedrichstadt-Palast mellett a Colosseumban és a Karl-Marx Alleen álló Internationaléban is levetítik.
A fesztivál különböző szekcióiba több száz filmet beválogatnak. Erősen érvényesül az úgynevezett politikai korrektség. Külön díjakért versenyeznek a meleg és leszbikus témájú filmek, speciális program mutatja be a harmadik világ „bennszülött” közösségeiről szóló alkotásokat. Az egyik visszatérő téma idén is a szociális igazságtalanság, a kapitalizmus árnyoldalainak leleplezése volt. Olyan monstre alkotásokat is műsorra tűztek, mint az a francia film, amely öt órán keresztül mutatja be az athéni utcai tüntetéseket. Ebben a műfajban mégis a Legyen egy szép napunk című kínai animációs film keltette a legnagyobb érdeklődést. Liu Jian alkotása a mai kínai kapitalizmus, a startup vállalkozások és a bűnözés egymásba mosódó világát mutatja be keserű, de élvezetes humorral. És nagyszerű animációs technikával. Az idők változásának biztos jele, hogy ma az számít figyelemre méltónak, ha az amúgy „kommunista” Kínában egy fiatal filmművész szabadon bírálja a kapitalizmust.
A fesztivál húszmillió eurós költségvetésének nagyobbik részét Berlin városa, a szponzorok és az évi háromszázezer fizető néző finanszírozza. Egyharmadát pedig a szövetségi kormány folyósítja. Folyósítja, de természetesen semmilyen módon nem szól bele a fesztivál programjába. Az elmúlt hatvanhat év kormányváltásai észrevétlenül múltak el a fesztivál felett. Bár magyar ésszel nehéz felfogni, Angela Merkel jobboldali kormányának eszébe sem jut befolyásolni a fesztivált s bármiféle „szolgálatot” kérni az évi kétmilliárd forintos dotációért.
