Macbeth
Shakespeare a teremtés fele – mondta volt Petőfi Sándor. De hogy mi a másik fele – azóta is keressük. Talán a film teheti hozzá a kiegészítést, ha hű a szerző világához. Hogy hasonlíthat-e egy nagy műgonddal elkészített mozgókép a hajdani londoni előadáshoz – nehezen megválaszolható kérdés, hiszen nem maradt ránk autentikus mérce.
Sem kép, sem leírás, emlék. És még a szövegváltozatok is többfélék. A Macbeth javítgatott szövegének talán egy megmaradt súgópéldány az alapja, ez az örökségünk.
A rendkívül igényesen elkészített filmváltozat bőven él a mozinyelv eszközeivel. A csatajelenetek dinamikáját figyelemfelhívó módon állítják meg a lassítások, a kimerevítések, az állóképek. Erős hangulati hatásokat kelt a színek felhasználása: a monokrómtól a vérpirosig, tűzvörösig. Ugyancsak a mozi képes hozzátenni a szöveghez a tragikus helyszínrajzot: a ködökbe, felhőkbe, párákba burkolózott, fenyegető skót hegyi táj erős benyomásokat keltő képét. A fiziognómiák is beszédesek: a vérző, sebes és harci színekre kifestett pikt arcok, a látomásokból megtestesülő boszorkányok, kísértetek hibátlanul illeszkednek ehhez a világhoz.
Az erőteljes látványt ugyanilyen akusztikus környezet egészíti ki. A zene és a szívdobogtató zajok tökéletes hatásfokkal dolgoznak meg minket, nézőket.
Az épített külvilág is az alaphangulatot közvetíti: Macbeth büszke vára, a huzatos sátor, ahol a gyilkosság történik, a palota, ahol a Banquo szelleme által megzavart és zavarodottságot keltő vacsora játszódik, a gótikus katedrális, ahová a bűnhődés újra és újra beviszi a királygyilkos gyilkos királyt, Macbethet.
A drámai vétség elegendő a tragédiához.
Az igazi Macbethből, aki 1040 és 1057 között uralkodott, nagy király vált. És ártatlan volt az efféle bűnökben. Mégis – vér és kínok közt – a Shakespeare rajzolta alakból lett klasszikus.
(A lenyűgöző filmet Justin Kurzel rendezte, az idei cannes-i fesztiválon Aranypálmára jelölték. A királyi házaspárt Michael Fassbender és Marion Cotillard játszta.)
