Lavie Tidhar a terror hatalmáról és az elbliccelt vonatjegyről

– Önről köztudott, hogy fiatal kora óta sokat utazik, és sokfelé élt szerte a világban. Milyen emberré vált a különböző kultúrák hatására?

– Szerény lettem.
Azt is értem ezalatt, hogy ha az ember politikai témákról ír, akkor nagyon ügyelnie kell arra, hogy feltűnésmentesen létezzen. Két évig éltem Laoszban, ami egy kommunista ország, és nyilván mindenki hallott a régi átnevelő táborokról. A helyi kormányt szerencsére nem érdekli egy olyan külföldi író, akit alig olvasnak. A science fiction ebből a szempontiból egyfajta menekülés is a hatóságok figyelme elől. Sci-fivel anélkül is lehet kritizálni, hogy kiváltanád a hatalom rosszallását. A legjobb példa erre Kína. Ott a kulturális forradalom idején nem lehetett sci-fit írni, de amint elkezdett enyhülni a kulturális politika a nyolcvanas években, sokan elkezdtek foglalkozni a science fiction irodalommal.
Én nagyon régóta nem élek Izraelben, és összességében egyfajta stimuláció számomra, hogy más kultúrákat is megismerhetek.

– Milyen érzés volt, amikor kiderült, hogy

– Remek érzés volt. Igazából engem már az is meglepett, hogy jelöltek.

– Miért? Korábban is jelölték már több rangos nemzetközi díjra.

– Ez így van, én mégis meglepődtem, mert a regényt alig tudtam kiadatni. A terrorizmus elég kényes témakör. A kézirat sokaknak tetszett, de elmondani sem tudom, hány helyről dobták vissza, mire megtaláltuk azt a kicsi és tiszteletreméltó kiadót, amelyik vette a bátorságot, és publikálta.

– Valahol érthető. Ha az Oszamáról beszélünk, nem tudjuk megkerülni a terrorizmus kérdését, amivel kapcsolatban ön életre szóló tapasztalatokat szerzett. Arra gondolok, hogy Dar-es-Salaamban tartózkodott 1998-ban, amikor öngyilkos merénylők felrobbantották az amerikai nagykövetséget.

– Én és a feleségem hátizsákos turistaként jártunk Afrikában, és valóban pont a városban voltunk. Egy héttel később pedig Nairobiba érkeztünk, és véletlenül ugyanabban a hotelben szálltunk meg, mint korábban az al-Káida merénylői. A hatóságok egyszer csak teljesen lezárták az épületet, valósággal rajzottak ott a CIA-ügynökök. De vannak más történetek is. A feleségem minden évben meglátogatja a Sínai-félszigetet, 2004-ben is ott volt éppen, amikor a robbantások történtek. Én Izraelben voltam, és rendkívül feszült időszakot éltem át, mert sokáig nem tudtam, hogy mi történt pontosan, hogy jól van-e, nem tudtunk kapcsolatba lépni egymással. A feleségem ráadásul a King's Cross állomás közelében dolgozott 2005-ben, a londoni merényletek idején. Szóval elmondható, hogy többször is elég közel kerültünk különféle merényletekhez. Ez indítottam arra, hogy íróként is foglalkozni kezdjek a témával.
A terroristaakciók ereje szerintem nem abban van, hogy a merénylők hány embert tudnak megölni, hiszen autóbalesetben sokkal többen halnak meg, mint terrorcselekményekben. A merényleteknek azért van nagy hatása, mert óriási médiafigyelem kíséri őket, hatalmas érdeklődést vonzanak szerte a világból. Az Oszama részben erről a problémáról is szól.

– Mit gondol, mi a terrorizmus alapvető oka? A szegénység?

– Nem hinném, hogy csupán erről van szó. Ha az Egyesült Államokra gondol – hozzátéve, hogy én magam nagyon szeretem az USA-t –, azt láthatja, hogy az egy domináns kultúra. És mint ilyen, azt képzeli magáról, hogy joga van beleavatkozni bizonyos dolgokba, hogy joga van a saját kultúráját terjeszteni és kötelező érvényűvé tenni. Ez egy rendkívül egyenlőtlen kapcsolat a világ többi részével. Én úgy látom, hogy a terrorizmus egyfajta reakció is e folyamatok ellen.
Persze az nem biztos, hogy harminc év múlva is amerikai dominancia lesz a világban. Lehet, hogy Kína addigra átveszi a vezető szerepet. Jól látható, hogy Kína – és általában az ázsiai országok – befolyása és hatalma folyamatosan nő, ezek ugyanakkor gazdasági hatalmak csupán, míg az Egyesült Államok kulturális szuperhatalom is.

– Hogyan élte meg az Arab tavaszt?

– Nagyon izgatott voltam, amikor ezek a forradalmi események zajlottak. Több ismerősöm is van, akik a térségből származnak, együtt tanultam velük Londonban. Izraeli szemszögből nézve korábban úgy tűnt, hogy ugyanazok az öreg tábornokok fogják igazgatni ezeket államokat, ezért volt különösen izgalmas az egész. Lenyűgözött a tömegek ereje.

– Számít egy Irán elleni háborúra a közeljövőben?

– Szerintem nem lesz háború. Ez az egész iráni ügy teljesen ostoba dolog. Ahmedinedzsád ugyan egy őrült, és mindenki attól fél, hogy ha atombombához jut, akkor használni is fogja, de valójában ő egy nagyon kényelmes és kiszámítható ellenség. Gondoljon csak bele, egy csomó országnak van atombombája, de hatvan éve senki nem használta, mert az igazi ereje az elrettentésben rejlik.

– Önnek magyar ősei vannak, rokonai élnek Erdélyben. Korábban azt nyilatkozta, hogy a nem sokkal a rendszerváltás után, a kilencvenes évek elején beutazta Romániát és Magyarországot. Mit tapasztalt, mi változott azóta errefelé?

– Sajnos egy alapos összehasonlításhoz nem láttam eleget, de előre figyelmeztettek arra, hogy nagyon elszaporodtak a bevásárlóközpontok. Komolyra fordítva a szót, ez persze összetett kérdés, a nyugati étterem- és áruházláncok terjeszkedését nem ítélem el. Ázsiában például az ember mindig megkeresi a McDonald’s-ot, mert arról tudja, hogy ugyanazt a minőséget adják. Sokkal kényelmesebb velük az élet. Magyarországon láttam több nagyon szép régi épületet, amit teljesen átalakítottak, a földszintjüket butiknak és gyorsétteremnek rendezték be, és arra gondoltam, milyen kár értük.
Annak idején egyébként a nagyapám otthonát látogattuk meg Marosvásárhelyen, onnét Budapestre indultunk vonattal, amire jegy nélkül lógtunk fel, a kalauznak pedig 10 dollárt fizettünk zsebbe, hogy elengedjen minket. Az még egy másik világ volt. Sok minden változott, többek közt én is – ma már megveszem a jegyet.