Közéleti abszurdok

– A hetvenes évek elején a kaposvári színházban rendezte először a Pinokkiót. Változott a figura „egyénisége” a negyven év alatt?

– Maga a hős nyilván ugyanaz. Mégis egészen más a mostani Pinokkió. A kaposvárit Collodi regényéből írta Litvai Nelli. Az ottani előadás igazi „oka” pedig Pogány Judit volt: mozgása, érzékenysége a groteszkre, ahogy bizarrul éles hangon tudott megszólalni, tökéletessé tette a szerepre. Most Keresztes Tamásban is megtaláltam a tökéletes figurát. Bár nemcsak miatta választottam a darabot. Ahogyan manapság minden színház keresi a közönségét, a Katonának is meg kell szólítania új nézőket. Máté Gábor igazgatóval úgy gondoltuk, családi előadásokat is játsszunk – voltaképpen a régi kaposvári hagyományok szellemében.

– Parti Nagy Lajos írta a Pinokkió-darabot. Már többször dolgoztak együtt, legutóbb az Örkény Színházban, a Jógyerekek képeskönyve előadásakor.

– Mindkettő családi színház. A Jógyerekek felnőtt előadás, de nagyon élvezik a kiskamaszok is. A Pinokkió pedig felnőtteknek is izgalmas – reményeim szerint éppen Parti Nagy élvezetes, szatirikus nyelvezete miatt.

– Jó néhány rendezőnél követhető, hogyan születik az egyik rendezéséből a másik, kik az állandó szerzői, miként kapcsolódnak egymáshoz az előadásai. Önnek fontosak az oroszok – Gorkij, Csehov, Turgenyev, Osztrovszkij –, ugyanígy Brecht is, de ott vannak a zenés darabok és a mesék is.

– Meg Beckett, Ionesco, Gombrowicz, Ödön von Horváth. Az abszurd hangvétel vonz mindegyikben. De miért nem azt kérdezi inkább, miért csak egy Shakespeare-t rendeztem?

– Valahogy nem illik önhöz.

– Talán nem az én „terepem”. Valóban otthonosabb közegem az, amelyben kesernyés és megbocsátó irónia színezi a látásmódot.

– A napokban kezdi a Woyzeck felújító próbáit. Ilyenkor alakít is az előadáson?

– Persze! Van még mit igazítani a Woyzecken. Amiként folytatom a munkát a Peer Gynttel is. Számomra egyébként sincs befejezett rendezés. Már csak azért sincs, mert „anyagom”, a színész maga is élő, változó. Számos előadásomon – ha még műsoron van – folyamatosan dolgozom. Ha kész egy előadás, az nem jelenti azt, hogy muszáj befejezni. Például a Három nővért vagy az Ivanovot hosszú évekig játszottuk. Kezdettől jó, elfogadható produkciók voltak. De rengeteget fejlődtek, idővel sokkal érdekesebbé, expresszívebbekké váltak.

– Gyakran hívják külföldre. Nemrég Lengyelországban is színre vitte az Elnöknőket, amelyet a Katonában már több mint tizenhat éve játsszanak. Ilyenkor mennyit igazít a rendezésén az eredeti előadáshoz képest?

– Mindenhol hat rám a társulat. És mindenhova úgy szerződöm, hogy magam választhassam a színészeket. Itthon még a nyolcvanas években Csákányi Eszter miatt rendeztem meg Gombrowicz Yvonne, burgundi hercegnő című darabját Kaposvárott. Később Claus Peymann hívott a bécsi Burgtheaterbe, vigyem színre náluk is. Ott ugyancsak a főszereplő, Anne Bennent személye volt a leginspirálóbb. Más karakterű előadás lett, mint a kaposvári. Mindig a színész személyisége izgat. A Liliomot pedig azért Finnországban rendeztem meg, mert ott bukkantam rá az ideális címszereplőre. A színészek megtalálása, a társulat összerázódása után voltaképpen már ugyanaz a munkafolyamat.

– A Katona József Színház honlapján olvastam egy nyilatkozatát: „A színház a nyilvánosság művészete, fontos számára a botrány, az izgalom. Erre azok az időszakok alkalmasak, amikor a művészeket nem fejezik le, az előadásokat nem tiltják be, de létezik közeg, amiben harcolni lehet valamiért és valami ellen.” Nálunk most éppen a kultúra „lefejezése” zajlik. Színházakat is maga alá söpört a hatalmi politika.

– Amit idézett tőlem, azt húsz évvel ezelőtt írtam, persze attól még igaz ma is. A színház akkor jó, ha „kiveri a biztosítékot”. Az a feladata, hogy önvizsgálatra, józan gondolkodásra késztessen. A maszlaggal szemben a tényeket mutassa fel. Ha úgy vesszük: ismét eljött az „eszméltető színházak” ideje, amelyek szembesítenek nemcsak saját tévedéseinkkel, de mások hazugságaival, olykor a direkt manipulációval is. Így bárki előadásai – az enyéim is – érinthetik a napi politikát. De nem szívesen lennék afféle politikai megmondó ember: az én műfajom az előadás.

– Mégis részt vett annak idején az Alföldi Róbert melletti szimpátiatüntetésen. Ott volt az Új Színház előtti tiltakozó demonstráción is. Nyíltan bírálta Dörner György kinevezését, azt is, hogy Csurka Istvánnak intendánsposztot szántak.

– Nem hagyhattam szó nélkül a kinevezést: a Csurka-ügybe a pályázatokat elbíráló szakmai bizottság egyik tagjaként keveredtem bele. Szembesültem a procedúra szakmaiatlanságával, a politikai megrendelés minden józan megfontolást félresöprő erejével. Kifejezetten rossz a közérzetem attól, ahogyan politikai alapon karolnak fel elavult ízlést, kártékony ideológiát. Ahogy újraélednek a harmincas-negyvenes évek politikai jelszavai, és itt szaglik egész eszmei hordaléka. Másfelől pedig még ott sincs teljesen ellehetetlenítve a magyar színházi kultúra, ahol a jobboldal politikailag kinevezett direktorai dirigálnak: Cseke Péter vagy Vidnyánszky mégiscsak jó színházat csinálnak. A művészet ma még élvez bizonyos szabadságot. Miközben azt is tudjuk, bármelyik pillanatban megfojthatnak bennünket. A független színházak az utolsó levegő után kapkodnak.